– KOTLET? – nézett rá hűvösen Larissza. – Ja, hát sajnos nem futja rá. Tudod, a fizetésem mostantól anyámé. Ő meg jobban szereti a lazacot. Vagy épp egy kis tengerparti naplementét. Még nem döntötte el.
Dima állt, mint akit pofon vágtak. Egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán próbált mosolyogni.
– Ugyan már, ne viccelj. Hogy érted, hogy a fizetésed… anyádé?
Larissza lassan felállt, megkerülte az asztalt, és szemben állt meg vele.
– Pont úgy, ahogy te érted, amikor anyádnak utalod el a mi pénzünket. Emlékszel a száznegyvenezerre, amit tegnap küldtél a „sanatóriumba”? Azt hiszed, nem tudom, hogy már harmadszor megy „gyógyulni” idén? Talán elmehetnél te is, Dima. Vagy inkább maradj. Majd összerakom neked egy szendvicset… gondolatban.
Dima szeme elkerekedett, majd lehajtotta a fejét.
– De hát… anyámnak szüksége volt rá. Tudod, milyen nehéz neki…
– És nekünk nem? – vágott közbe Larissza. – A hűtőnk úgy zúg, mint egy traktorgyár, a konyhában egy hónapja villog a lámpa, mintha diszkó lenne, és mikor beszéltél utoljára arról, hogy elmegyünk nyaralni, csak mi ketten?
Dima tétován leült, mint akinek kihúzták a lábai alól a széket.
– Azt hittem, te érted… hogy ez a családi kötelezettség…
– Akkor most én is gyakorlom a családi kötelezettséget – vágta rá Larissza. – Anyám mindig csak adott, sosem kért. Hát most én adok. Tőled is tanultam egy-két dolgot, Dima.
Csend lett. A hűtő tovább zúgott, mintha bele akarna szólni a beszélgetésbe. A konyha falai szinte visszaverték a feszültséget.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte halkan Dima. – Így fogunk élni? Te a te anyádnak, én az enyémnek?
Larissza felsóhajtott, aztán leült vele szemben.
– Nem. Vagy legalábbis nem így. Dima, válassz. Vagy új szabályokat hozunk, ketten. Együtt. Vagy… mindenki a saját szülőjével boldogul.
Dima sokáig nézte Larisszát. Látta benne azt a nőt, aki valaha izgatottan tervezgette közös jövőjüket. Aki örült egy közös pizzának is, ha egymás mellett voltak. De most… most már más volt a fény a szemében. Keményebb. Határozottabb.
– Igazad van – mondta végül. – Elnézést kell kérnem. Tőled. Magamtól. Tőlünk. Nem láttam, mennyire aránytalan volt minden. Anyám manipulál. És én hagytam.
Larissza nem szólt, csak bólintott. Végre valami megmozdult benne.
– Holnap visszahívom a pénzt – folytatta Dima. – Legalább amit lehet. És meg fogom mondani anyámnak, hogy mostantól másképp lesz. Elég volt.
Larissza ekkor halk nevetésre fakadt.
– Látod? Mégis szereted a kotletet.
– Jobban szeretlek téged – válaszolta Dima. – És ha ehhez az kellett, hogy mindketten „megőrüljünk” egy kicsit… akkor talán megérte.
Aznap este nem volt kotlet. De volt béke. És terv egy új hűtőre.
