Reggel felébredtem, és az első dolgom az volt, hogy felkaptam a telefont, mintha attól, amit most látni fogok, függne a hangulatom, sőt talán még valami több is. Az ujjaim enyhén remegtek, és dühös voltam magamra ezért a remegésért — mint egy kamaszlány, komolyan. A kijelző felvillant, és én megdermedtem.
Harminchét üzenet.
Halkan kifújtam a levegőt, mintha valaki mellkason ütött volna. Éjszaka biztos voltam benne, hogy legfeljebb egy-két üzenet lesz, és azok is furcsák. De harminchét… Ez már nem véletlennek tűnt. És pont ez ijesztett meg a legjobban.
Megnyitottam az első üzenetet, próbáltam nem mindet egyszerre olvasni, nehogy túl sok legyen. „Szia, szépség, mennyi egy óra?” — bezártam, „Lehetnék a fiúd, 27 vagyok, szeretem a tapasztalt nőket” — bezártam, „Nős vagyok, de megértést keresek, senki sem fogja megtudni” — ezt már végig sem olvastam, csak eltüntettem. Minden egyes új üzenettel nőtt bennem az a tompa csalódottság, mintha újra és újra bebizonyosodna: igen, pontosan ilyen ez a világ, és nem neked való.
Már majdnem eldöntöttem, hogy törlöm a profilomat, amikor a szemem megakadt egy üzeneten. Nem voltak benne emojik, nem voltak célozgatások, semmi felesleges.
„Jó reggelt. Viktor vagyok. Ha lenne kedve beszélgetni, írjon.”
Pont ennyi.
Valamiért ennél megálltam. Nem lapoztam tovább, nem zártam be. Megnyitottam a profilját. A fénykép teljesen hétköznapi volt, nem beállított, nem erőltetett mosollyal. Egy férfi egy meleg pulóverben, kissé fáradt tekintettel, de semmi tolakodás, semmi üresség. 54 éves. Mérnök. Elvált. Két felnőtt gyerek.
Azt vettem észre, hogy tovább nézem az arcát, mint kellene. Mintha meg akarnám érteni — ki vagy te, és miért nem úgy írtál, mint a többiek.
Nem válaszoltam azonnal. Bezártam az alkalmazást, kimentem a konyhába, feltettem a vizet. Minden furcsának tűnt, szokatlannak. Tulajdonképpen nem történt semmi — csak regisztráltam egy oldalra. De belül olyan érzésem volt, mintha kinyitottam volna egy ajtót, amit régóta senki nem használt.
Egész nap nyugtalan voltam. A munkahelyen összekevertem a könyveket, kétszer rosszul írtam be olvasókat, és egy nő még meg is kérdezte: „Jól érzi magát?” Mosolyogtam, és azt mondtam, csak nem aludtam jól. De nem ez volt az oka.
Az volt az oka, hogy tudtam — van egy üzenet, amire nem válaszoltam.
Este, amikor végre egyedül maradtam, újra a kezembe vettem a telefont. Megnyitottam az alkalmazást. Az üzenetek ugyanúgy ott voltak, mintha vártak volna valamire. Újra végigmentem rajtuk, ugyanazokkal az érzésekkel — irritáció, fáradtság, az a kellemetlen érzés, hogy valaki tárgyként néz rád.
És újra visszatértem Viktorhoz.
Az üzenete még mindig ott volt. Nem sürgetett, nem kérdezte, miért nem válaszolok. Egyszerűen csak volt.
Hosszan néztem a billentyűzetet. Írjam azt, hogy „Jó napot”? Túl hivatalos. „Jó estét”? Túl távolságtartó. „Szia”? Túl egyszerű.
Végül ezt írtam: „Jó estét. Köszönöm az üzenetét.”
Elküldtem.
És azonnal legszívesebben töröltem volna mindent, bezártam volna, elbújtam volna. De már késő volt.
A válasz egy percen belül megérkezett.
„Örülök, hogy írt. Milyen napja volt?”
És ennyi.
Semmi bók, semmi azonnali tegeződés, semmi furcsa kérdés. Csak egy egyszerű kérdés, mintha már régóta ismernénk egymást.
Észre sem vettem, mikor kezdtem el válaszolni. Először röviden, óvatosan. Aztán egyre többet. Ő nyugodtan írt, nem sietett, nem nyomult. Mesélt a munkájáról, arról, hogy egyedül él, hogy a gyerekei már külön laknak. Megkérdezte, mivel foglalkozom. Azt válaszoltam — könyvtáros. Erre azt írta: „Ez biztos nagyon csendes munka. Néha még irigylem is.”
Elmosolyodtam.
Éjfélig írtunk. Aztán másnap is. Aztán megint. Nem volt benne semmi viharos, semmi fellángolás, semmi „hiányzol” két óra után. Inkább… nyugodt volt. És ettől valahogy melegebb lett, mint bármilyen hangos szótól.
Egy hét után találkozót javasolt.
Legalább tízszer elolvastam az üzenetet. Azonnal feltört bennem a félelem. Mi van, ha nem olyan, mint a képen? Mi van, ha az egész hazugság? Mi van, ha meglát, és csalódik?
Azt írtam: „Meggondolom.”
És egész este járkáltam a lakásban, nem találtam a helyem.
Végül igent mondtam.
Egy kis kávézóban találkoztunk a belvárosban. Korábban érkeztem, leültem az ablak mellé, és úgy éreztem magam, mintha megint húszéves lennék, és vizsgára várnék. Hideg kezek, a szívem a torkomban dobogott.
Pont időben lépett be.
Azonnal felismertem. Ugyanaz a pulóver, csak kabát volt rajta. Megállt egy pillanatra az ajtóban, körbenézett, és hirtelen megláttam — ő is ugyanúgy izgul, mint én.
Odajött, kissé bizonytalanul mosolygott, és azt mondta: „Jó napot. Maga az?”
És abban a pillanatban bennem valami elengedett.
Leültünk. Először óvatosan beszélgettünk, mintha tapogatnánk a talajt. Aztán magától elindult a beszélgetés. Nevettünk, apró hétköznapi dolgokról meséltünk, a gyerekeinkről, az életünkről. Nem volt benne semmi póz, semmi megfelelési kényszer.
Egy ponton észrevettem, hogy nyugodt vagyok.
Nem izgatott. Nem feldobott. Hanem nyugodt. Mintha végre nem lennék egyedül.
Amikor kiléptünk a kávézóból, már sötét volt. Nem fogta meg a kezem, nem tett hirtelen mozdulatokat. Csak annyit mondott: „Örülnék, ha még találkoznánk. Ha maga is szeretné.”
És én hirtelen tudtam, hogy szeretném.
Eltelt három hónap.
Nem siettünk. Hetente találkoztunk, aztán egyre gyakrabban. Segített megjavítani a csapot a konyhában, én vacsorát főztem neki. Sétáltunk a parkban, elmentünk moziba, vagy csak együtt voltunk. Nem volt rohanás, nem voltak ígéretek, nem voltak nagy szavak.
Aztán egyszer azt mondta: „Tudod, féltem neked írni.”
Meglepődtem.
„Miért?”
Elmosolyodott: „Mert azt gondoltam — egy ilyen nő biztos nem válaszol.”
Felnevettem. És abban a pillanatban megértettem valamit.
Ha akkor reggel egyszerűen törlöm a profilomat… Ha nem nyitom meg azt az egy üzenetet… Ha nem merem elküldeni azt az egy választ…
Semmi nem történt volna.
És ötvenévesen is meg lehet nyomni azt a „Regisztráció” gombot nem azért, mert kétségbe vagy esve. Hanem mert még élsz.
És néha elég egyetlen normális mondat, minden felesleges szó nélkül, hogy az élet hirtelen olyan irányt vegyen, amiről már rég azt hitted, hogy számodra nem létezik.
