Örökbe fogadtunk egy 4 éves kislányt – egy hónap múlva odajött hozzám és azt mondta: „Anya, ne bízz apában”.
Egy hónap múlva, miután örökbe fogadtuk Zhenya-t, rám nézett nagy szemeivel és suttogva azt mondta:
— Anya, ne bízz apában.
Szavai visszhangoztak a fejemben, és elgondolkodtam, milyen titkokat rejthet a férjem.
Lenéztem a kislányomra, a nagy, figyelmes szemére és a félénk, bizonytalan mosolyára. Annyi év várakozás és remény után végre itt volt – a mi kislányunk.
Oleg szó szerint ragyogott. Nem tudta levenni róla a szemét, mintha meg akarta volna jegyezni minden vonását, minden arckifejezését.
„Nézd meg, Marina” – suttogta, hangja tele volt csodálattal. „Egyszerűen tökéletes.”
Enyhén elmosolyodtam, és a kezemet Zhenya vállára tettem.
– Tényleg csodálatos.
Olyan hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk idáig. Orvosokhoz járás, hosszú beszélgetések, végtelen papírmunka a dokumentumok elkészítésével. Amikor először találkoztunk Zsenivel, azonnal tudtam, hogy ő a mi kislányunk.
Teljesen aprócska volt, olyan csendes, de már akkor éreztem, hogy a miénk.
Néhány hét telt el azóta, hogy hivatalosan is örökbe fogadtuk Zhenya-t, és úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy kis családi kirándulást. Oleg lehajolt hozzá, mosolyogva:
– Mit szólnál egy fagylalthoz? Kérsz?
Zhenya ránézett, majd felnézett rám, mintha a reakciómat várná. Nem válaszolt azonnal, csak alig észrevehetően bólintott, hozzám szorítva magát.
Oleg halkan elmosolyodott, de hangjában enyhe bizonytalanság hallatszott.
– Jó, akkor menjünk fagyizni! Legyen ez egy különleges élmény.
Zhenya végig mellettem maradt. Oleg előttünk ment, és időnként visszafordult, mosolyogva, próbálva beszélgetni vele. De minden alkalommal, amikor kérdést tett fel, az ujjai szorosabban szorították a kezemet, és a tekintete újra rám szegeződött.
Amikor odaértünk a kávézóhoz, Oleg odament a pulthoz, hogy rendeljen neki.
– Talán csokoládés? Vagy epres? – hangja vidáman csengett.
Zhenya ránézett, majd újra felemelte a tekintetét rám. Alig hallhatóan mondta:
– Vaníliásat kérek.
Oleg egy pillanatra zavartan nézett, de aztán elmosolyodott.
– Vanília, akkor vanília.
Zhenya elégedettnek tűnt, de észrevettem, hogy szinte egyáltalán nem néz Oleg felé. Csendben evett, mellettem maradt. A tekintete éber volt, figyelmes, de nem mondott semmit. Talán csak több időre van szüksége, gondoltam.
Később, amikor Zhenya-t lefektettem, váratlanul kicsit erősebben megszorította a kezem, mint szokott.
– Anya? – suttogta bizonytalanul.
– Igen, kicsim?
Elfordította a tekintetét, majd újra rám nézett. Szeme komoly volt és tágra nyílt.
– Ne bízz apában.
Megdermedtem, a szívem kihagyott egy ütemet. Letérdeltem az ágya mellé, és gyengéden elsimítottam a haját a homlokáról.
– Miért mondod ezt, kicsim?
Zhenya vállat vont, ajkai szomorú grimaszba húzódtak.
— Furcsán beszél. Mintha titkolna valamit.
Néhány másodpercbe telt, mire válaszra találtam. Igyekeztem a lehető legkedvesebben beszélni.
— Zhenya, apu nagyon szeret téged. Csak azt akarja, hogy otthon érezd magad. Ugye tudod?
Nem válaszolt. Csak még mélyebbre bújt a takaró alá. Ott ültem mellette, fogtam a kezét, és próbáltam rájönni, honnan vette ezt az ötletet. Talán csak fél? Talán nehezebb megszoknia, mint gondoltam? De amikor a komoly szemébe néztem, enyhe nyugtalanságot éreztem.
Amikor kijöttem a szobájából, Oleg már az ajtóban várt rám.
– Hogy van? – kérdezte, hangjában remény csengett.
– Elaludt – válaszoltam halkan, figyelmesen figyelve a reakcióját.
– Jó – megkönnyebbültnek tűnt, de észrevettem, hogy mosolya kissé megremegett. – Tudom, hogy ez egy új világ számára. Mindannyiunk számára. De szerintem idővel minden rendbe jön. Te is így gondolod, ugye?
Bólintottam, de nem tudtam kiverni a fejemből Zhenya szavait.
Másnap, miközben vacsorát főztem, hallottam, hogy Oleg telefonál a nappaliban. A hangja feszült, elfojtott volt.
Megdermedtem, letöröltem a kezem a törülközővel, és füleltem.
– Nehezebb, mint gondoltam – mondta szinte suttogva. – Ő… túl figyelmes. Zhenya többet vesz észre, mint vártam. Attól tartok, hogy elmondja Marinának.
A szívem hevesen dobogni kezdett. Elmondja nekem? Mit mond el?
– Csak… nehéz titokban tartani – folytatta Oleg. – Nem akarom, hogy Marina megtudja… legalábbis addig nem, amíg nem jön el a megfelelő pillanat.
A konyhaasztal szélébe kapaszkodtam, próbálva feldolgozni a hallottakat. Mit nem szabad megtudnom?
Pár másodperc múlva befejezte a beszélgetést, és a konyhába ment. Hirtelen elfordultam a tűzhely felé, igyekezve úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
– Finom illat – mondta, és átölelt.
Kényszerítettem magam, hogy mosolyogjak, de belül minden összeszorult.
Később, amikor Zhenya már aludt, nem bírtam tovább.
– Oleg – kezdtem, leülve vele szembe. – Hallottam a telefonbeszélgetésedet.
Felnézett, és meglepetés árnyéka futott át az arcán.
– Mit hallottál?
– Azt mondtad, hogy Zhenya mondhat nekem valamit. Hogy nehéz neked titkolni valamit. Oleg… mit titkolsz előlem?
Rám nézett, először feszülten, majd az arca ellágyult.
– Marina – hangja meleg lett –, nem az, amire gondolsz.
Megfogta a kezem.
– Nem akartam, hogy megtudd… mert meglepetést készítettem Zhenya születésnapjára. A bátyámmal.
– Meglepetést?
– Igen. Különleges ünnepet akartam neki szervezni, hogy érezze magát a család részének.
Megdermedtem, érezve, ahogy a feszültség alábbhagy.
– Oleg… annyira megijedtem.
Mosolygott, és gyengéden megszorította a kezem.
– Minden rendben. Csak még szokjuk egymást.
Másnap reggel néztem, ahogy Oleg gondosan segít Zhenének kiválasztani a reggelit. Rám nézett, és hosszú idő óta először mosolygott.
Úgy éreztem, mintha egyfajta nyugtalanság eltűnt volna. Talán végre biztonságban érezte magát.
