Fizetésnapon, amelyet Valya már nagyon várt, maga a főigazgató, aki egy egész céghálózat tulajdonosa is, jött be az irodába. Mindenki reszketett előtte, kivéve a rettenthetetlen Mariannát. A főnök, aki egykori katona volt, nagyra értékelte a lány éles eszét, ragadozó szépségét, bátorságát és merészségét.
Amikor a főnökök körbejárták a vagyonukat, a főnök nem mulasztotta el, hogy ne nézzen be kedvencének osztályára.
Meglátva őt, Marianne felállt a helyéről, és elé sietett, a könyökét egy masszív számítógépes szék karfáján állva kapta el a befejezetlen kávét. A kávé maradványai kiömlöttek a papírpohárból, amely csendben a padlóra hullott. Marianne gyorsan az asztal alá lökte a piszkos csészét a lábával, majd mosolyogva odalépett a főnökéhez.
– Jó napot, Nyikolaj Ivanovics. Miért nem jöttél ilyen régóta? Hiányoztál. – Marianne csőre húzta szépen formált ajkait, mintha meg akarná csókolni a főnököt. Aztán bosszúálló pillantást vetett Váliára, aki egy szalvétával törölgette a fénymásolót, és folytatta: – Bár mi, tudod, itt nem unatkozunk. A személyzeti tiszt rossz embert vesz fel a munkára.
Az új takarítónő pokolian takarít az irodában. Egy disznóólban kell ülnöm.
Marianne gyengéden a hóna alá vette a főnököt, és a munkahelyére vezette. Az ujjával a kiömlött kávé által hagyott foltra mutatva Marianne színlelt dühvel bólintott Valya felé.
– Látod ezt? Nem, látod, hogy a takarítónk hogyan takarítja a munkahelyemet? Nem vesz róla tudomást! Egyáltalán nem takarítja. Most már mindig poros és piszkos vagyok.
Nyikolaj Ivanovics összeráncolta a szemöldökét. Még nem volt öregember, impozáns, szemüveges, katonás tartású. Marianne pontosan tudta, hogy a pedáns főnök nem szereti a rendetlenséget, ezért elhatározta, hogy felültet egy feltörekvőt, akit riválisának tekintett.
– Jöjjön be az irodámba – távozott, a főnök szárazon odadobta Vale-nek.
A hangja nem sok jót ígért.
– Miért van rendetlenség az irodában? Miért vagy ilyen rossz a munkádban?
A főnök a zavarban lévő lány lángoló arcát fürkészte.
– Jól kitakarították – préselte ki magából nehezen Valya. – Egyszerűen nem szeretnek engem az irodában. Marianne mindig engem piszkál. Láttam, hogy kiöntötte azt a kávét, amikor megérkezett. Azt akarja elérni, hogy kirúgjatok…
Az igazgató tétovázott, és az ujjával az asztalra koppintott.
– Maga rendes lánynak tűnik. Miért nem kedveltek téged?
– Nem is tudom.
– Ki vagy te? Mutatkozz be!
Valya elmondta a kereszt- és vezetéknevét. Valentina meglehetősen ritka és szokatlan vezetéknevét hallva a főnök aggódni kezdett.
– Mi a középső neved? Mi az apád neve?
Valya lehajtotta a fejét, de büszkén újra felemelte.
– Az apámat Jurijnak hívták. Meghalt…
De a főnök félbeszakította a lányt, és folytatta helyette:
– …az Észak-Kaukázusban. A barátom volt. A kapitány halálos sebesülése után meghalt, engem pedig megmentett azzal, hogy kihúzott a tűzvonalból.
Nyikolaj Ivanovics a saját gondolataiba merült. Valja félt megmozdulni, csöndesebben állt előtte, mint a fű. Szünetet tartott.
– Szóval Marianne itt magyarkodással foglalkozik? Nem volt rend. Most menj, végezd a munkádat, holnap felveszünk egy új takarítónőt. Egy hős lányának sem szabadna rongyosra súrolnia a padlót. Majd te mész az iskolába. Az anyja él?
Valentina nemlegesen rázta a fejét.
– Már régóta?
A lány helyeslően bólintott.
– Árva volt, szóval… Van hol laknia?
Valya megvonta a vállát.
– Régebben a nagynénémnél laktam. Most egy szobát bérelek.
A főnök olyan erősen ökölbe szorította az asztalon fekvő kezét, hogy az ujjpercek kifehéredtek.
– Majd mi elintézzük.
Aznap Valya úgy rohant a bérelt lakásba, hogy a boldogságtól nem érezte a lábát. Hű, az első fizetés és a bőkezűbbnél bőkezűbb prémium! Berohant egy állatkereskedésbe, és vett Martinnak macskapástétomot. Amikor meglátott egy cicáknak való játékot, vett is egyet.
Nagyon büszke volt magára aznap. Még szép, hogy igazi kenyérkereső lett belőle! Tudta etetni magát és a cicát is. És a legfontosabb boldogság, a főnök még aznap kiszámolta a csúnya Máriáskát, ami annyira elrontotta Valya életét. Most már senki nem fogja megalázni és gúnyolni a régi és csúnya ruháit, bár most már eléggé megveheti magát valami újat.
Miután megetette Martint, a lány elszaladt új ruhákért. De a következő nap még csodálatosabb volt. Az irodába érve Valya meglepődve látta, hogy a padlót egy ismeretlen idős asszony mossa. Szokatlanul hízelgő és behízelgő módon a személyzetis odalépett Váliához. Az új munkaszerződésben Valának operátori pozíciót ajánlottak – hogy kommunikáljon az ügyfelekkel!
Ebéd után pedig Nyikolaj Ivanovics érkezett az irodába. Magához hívta Valentinát, és átnyújtott neki egy kulcscsomót:
– Ezek a második lakásomból valók. Ezt a lakást egykor a leendő gyermekeimnek vettem, de még nincsenek gyerekek. Ott laknak. Nem helyes, hogy a barátom lánya albérletben lakik.
– Ó, van egy macskám. Bevihetem oda a macskámat? Martin nélkül nem megyek sehova – mondta Valya.
Nyikolaj vidáman felnevetett.
– Bejöhetsz egy aligátorral. A lakás már régóta üres – te és a cica majd elboldogultok ott.
Miután összeszedte a holmiját és Martint, Valya szívélyesen elbúcsúzott az idős asszonytól, akitől szobát bérelt, és beköltözött egy tágas kétszobás lakásba. A költözés után Valya nem rohant a munkahelyére – repült. Bár operátori állást töltött be, szinte soha nem telefonált. A főnök sajátjaként kezelte barátja lányát. Új ruhákat vett, vásárolt a lakásban, ahol a lány lakott, háztartási gépeket, elkezdte felzárkóztatni a céghez.
A gyermektelen katona utódjának tekintette Valentinát. Azt kívánta, hogy ha valami történne vele, Valya képes legyen helyettesíteni őt minden téren, ami az irodák és vállalkozások hálózatának munkáját illeti. Klava néni folyton azt hajtogatta, hogy nincs pénz a képzésre. Valentina néhai apjának egyik barátja ragaszkodott hozzá, hogy menjen egyetemre közgazdaságtant tanulni.
Meglepődve figyelte az egykori takarítónő külsejének és viselkedésének átalakulását, a vezetőség hozzá való viszonyulását, Igor azonnal bátorságot vett magának, hogy elmondja Mariannának, hogy kapcsolatuk kimerítette önmagát. Ezzel a kijelentésével semmiképpen sem bántotta meg Mariannt. A lány már régóta esélytelen fattyúnak tartotta, aki az új munkahelyén a főnöke fiát próbálja ápolni.
Miután a hivatal egykori királynőjétől ingyen kapott, az opportunista megpróbált kapcsolatot létesíteni Valyával, de a lány már tudta az árát, ezért visszautasította az ajánlatát, hogy menjenek el valahová a hétvégén. Valya röviden és hidegen utasította vissza, és azon tűnődött, hogyan tudott korábban kedvelni egy ilyen aljas alakot.
A ravasz opportunistának nem maradt semmije. Sem Mariannának, sem Valentinának nem volt szüksége rá. Hogyan is tudott volna valaha is szenvedni érte, sírni az árulása miatt, amikor a férfi magához intette, majd átállt Marianne-hoz?
– Hol volt a szemem? Mit lehetett volna szeretni egy olyan emberben, mint Igor? Hacsak nem a nyálas, lekváros arca. És még mindig szenvedtem a viszonzatlan szerelemtől, sőt, még sírtam is – Valya magát hibáztatta a múltbeli rövidlátásáért.
Egyszer, amikor egy állatkereskedésben ételt vásárolt Martinnak, Valya leütötte a polcról az egyik pástétomos konzervet. Ügyesen felkapta egy erős kéz, a doboz nem érte el a padlót.
– Nem fukarkodik a cicáival? Jó kaját veszel – tette vissza a helyére a konzervdobozt, és elismerően bólintott a Valya kezében lévő zacskó macskaeledelre egy magas, ismeretlen fickó.
– Én megpróbálom. Csak szeretem őt.
A fiatalember fürgeségétől és gyors reakciójától meglepődve Valya kissé zavarba jött.
– Én pedig szeretem a macskámat. Ő az én szavannám. Milyen fajtájú macskája van? – kérdezte a fiú.
– Nekem pedig törzskönyvem van. Fajtája – orosz podobryshny. A nemességtől – viccelődött válaszul a lány. – Beosont az irodánkba, felkaptam, hogy ő egy gonosz szuka az ablakban ne dobja ki. Így a macska velem maradt. Martinnak neveztem el – mondta hirtelen felindulásból Valya.
Alig tíz perccel az ismerkedésük után a fiatalember és a lány már úgy beszélgettek, mintha régi ismerősök lennének. Archip megértette Valya vicceit, Valentinának pedig tetszett a férfi nyitottsága és életszemlélete, amit szívesen megosztott vele.
Valya számára észrevétlenül Arkhip hazakísérte a lányt. Sokáig álltak a bejárat mellett, és beszélgettek mindenről a világon. Beszélgetni akartak egymással. Nem akartak elválni, de odakint már túl sötét volt. Valya úgy gondolta, hogy illetlenség volt, hogy megismerkedésük első napján ilyen egyértelműen szimpatizálnak egymással. De Arkhip megelőzte, mondván, hogy nem akar elmenni, de az illendőség ezt követeli. Mintha olvasott volna a lány gondolataiban.
A lépcsőn felfelé menet Valentina meglepődve gondolt arra, hogy mint kiderült, minden igaz volt az indulatokról, a lelkek egységéről, a saját emberéről. Az egész éjszakát alvás nélkül töltötte, és fejben lejátszotta a regények cselekményét, ahol a hősök találkoztak a lelki társukkal.
Reggel, teljesen kialvatlanul Valya felkészült a munkára. Hosszú idő óta először nem volt kedve menni. Legszívesebben elrohant volna az állatkereskedésbe, hogy megpróbálja megtalálni Arkhipet. Beszélgetés közben még a telefonszámot is elfelejtették kicserélni. Micsoda meglepetés érte, amikor a bejáratból kilépve meglátta őt.
– Tudod, nem tudtam elszakadni tőled. Csak hazaszaladtam megetetni a macskát, és visszajöttem hozzád. Egész éjjel az ablakodat bámultam. – A fiú a második emeleti ablakra mutatott, ahol Valya lakott. – És te sem aludtál. Láttam, hogy a hálószobádban egész éjjel égett a villany. Ez a sors, tudod? Ez volt a végzet. Te az enyém vagy, én pedig a tiéd. És ennyi – mondta Arkhip, magához húzta a lányt, és belélegezte a haja illatát.
