A rendőr hirtelen kiegyenesedett, mintha áramütés érte volna. Szó nélkül a padló felé mutatott, és mindenki ösztönösen közelebb lépett. A világos csempék fugái között valami sötét árnyalat derengett, alig észrevehetően — mintha csak megszáradt szennyeződés lett volna. De ez nem szennyeződés volt. Olyan nyomok voltak, amelyeket gyakorlott szem nem téveszt össze semmivel.
— Itt bontjuk fel — mondta halkan, de határozottan Mihály Popov felügyelő.
Mária elsápadt. Az ajkai megremegtek, de még mindig próbálta tartani magát. Idegesen igazított a haján, majd felnevetett — túl hangosan, túl mesterkélten.
— Ugye ezt nem gondolják komolyan? Ez csak felújítás. Mondtam, hogy penész volt ott…
Senki nem válaszolt neki. Az egyik kriminalista már térdre ereszkedett, és óvatosan feszíteni kezdte a csempe szélét egy szerszámmal. Olyan csend volt a helyiségben, hogy hallani lehetett, ahogy a fém súrlódik a kerámián.
Anna az ajtófélfában állt, szorosan magához ölelve a plüssmackót. Nem sírt. Csak nézett.
Az első csempe nem adta meg magát könnyen. Amikor végül sikerült elmozdítani, szag terjengett a levegőben. Nehéz, édeskésen rothadó szag, amitől az ember ösztönösen el akart fordulni. Az egyik rendőr a szája elé kapta a kezét.
Mária hátralépett.
— Ez… ez lehetetlen… — suttogta, de a hangja már nem engedelmeskedett neki.
Sorra emelték fel a csempéket. Alattuk friss cementréteg húzódott, amely még nem kötött meg teljesen. Elkezdtek beleütni. Minden egyes ütésnél mintha még nehezebb lett volna a levegő, noha a zaj egyre nőtt.
Aztán — tompa koppanás. Az egyik szerszám valami puhának ütközött.
Senki nem szólt.
A kriminalista óvatosan, kézzel kaparta le a maradék cementet, és néhány másodperc múlva előtűnt az anyag. Sötét volt, átitatva… azzal, amivel nem kellett volna.
— Elég — mondta halkan Popov.
De már mindenki tudta.
Mária az arcába temette a kezét. Most már nem nevetett.
Anna ekkor egy lépést tett előre.
— Mondtam — szólalt meg halkan. — Apa fázik…
Olyan nyugodtan mondta, hogy az egyik rendőr keze megremegett.
Dániel holttestének kiemelése majdnem két órán át tartott. Minden mozdulat precíz volt, szinte szertartásos, mégis érezni lehetett a feszültséget, mintha egy túlfeszített húr bármelyik pillanatban elpattanhatna. Amikor végül kivitték, már senkinek nem volt kétsége — ez nem eltűnés. Ez gyilkosság.
Mária egy széken ült, mintha minden erő kiszállt volna belőle. Egy pontra meredt, nem reagált sem a kérdésekre, sem arra, ami körülötte zajlott.
Popov lassan odalépett hozzá.
— Mikor történt? — kérdezte.
Hallgatott.
— Mária, maga is tudja, hogy ki fog derülni.
Az ajkai megremegtek. Mély levegőt vett, mintha feladná.
— Ő tehet róla… — suttogta.
A levegő megfagyott.
— Ivott. Ordított. Megütött… — a hangja egyre erősebb lett, mintha nem nekik, hanem saját magának akarná bizonyítani. — Már nem bírtam… Azon az éjszakán megint kezdte… Én csak… ellöktem…
Lehunyta a szemét.
— Elesett… nagyon… Nem gondoltam, hogy…
Popov nem vette le róla a tekintetét.
— És maga úgy döntött, hogy a padló alá rejti?
Mária hirtelen felnézett.
— Nem tudtam, mit tegyek! — kiáltotta. — Nem értik! Senki nem érti! Egyedül maradtam a gyerekkel! Ha elvisznek…
Elhallgatott.
Ekkor Anna halkan megszólalt:
— Azt mondtad, hogy csak alszik…
Mindenki felé fordult.
A kislány a fal mellett állt, olyan erősen szorította a macit, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Azt mondtad, hogy apa felébred, ha meleg lesz…
Mária elfordult, kezével eltakarta az arcát.
Popov leguggolt Anna elé.
— Anna… mondtad ezt másnak is?
A kislány megrázta a fejét.
— Nem. Anya azt mondta, ez titok. De apa éjjel kopogott… Hallottam.
A szoba megtelt feszültséggel.
— Kopogott? — kérdezte halkan az egyik nyomozó.
Anna bólintott.
— Igen. A padló alól. Szólt nekem. De anya nem engedte, hogy odamenjek…
Mária hirtelen felugrott.
— Ez nem igaz! Ő csak kitalálja! Gyerek még!
De a hangja már hisztérikus volt, megtört.
Popov nem vette le a szemét a kislányról.
— Mikor hallottad ezt, Anna?
— Azon az éjszakán… és még utána is… — gondolkodott. — Aztán már nem.
Csend.
Ezek a szavak nehezebbek voltak minden bizonyítéknál.
Mária lassan visszaült. Már nem védekezett. Csak halkan sírt, előre-hátra ringatózva.
Popov felállt.
— Őrizetbe vesszük — mondta nyugodtan.
Amikor a bilincs a csuklójára kattant, Mária nem ellenkezett. Csak egy pillanatra nézett a lányára.
— Bocsáss meg… — suttogta.
Anna nem válaszolt.
Csak nézte.
Amikor Máriát kivezették a házból, a szomszédok már összegyűltek az utcán. Volt, aki suttogott, volt, aki keresztet vetett, mások elfordultak.
Annát egy gyermekvédelmi dolgozó fogta meg kézen. A kislány engedelmesen ment vele, nem nézett vissza.
Csak a küszöbnél állt meg egy pillanatra.
Visszafordult.
És halkan, szinte magának mondta:
— Most már nem fázik…
Senki nem tudott mit mondani.
Később, már az őrsön, Popov sokáig ült az irodájában, és a helyszíni fotót nézte. A világos csempéket. A sötét fugákat. És azt az ürességet, ami most még ijesztőbbnek tűnt, mint az, ami alatta volt.
Sok mindent látott már a pályája során.
De egy négyéves kislány szavai… valahogy nem hagyták nyugodni.
„Apa nem halt meg… a padló alatt van…”
És a legfélelmetesebb nem is az volt, hogy igaza lett.
Hanem az, ahogyan ezt kimondta.
