– Gyerünk, készüljetek, megyünk anyucihoz.
Vitalik már gurította is ki a bőröndjét. Alice nem szeretett a férje anyjához menni. Most jönnek, és már indul is. Mint mindig. Hét éve házasok, de még nem született gyerekük. De hát ez az ő hibája, nem igaz? Már régóta szeretne gyereket. De Vitalik… Minden „később, később”. Aztán a karrierje, aztán a felújítás, aztán az autó. És most a dácsát. Mintha egy gyerekkel nem lenne szükség nyaralóra. Ellenkezőleg!
Alice felsóhajtott, és vonakodva elkezdte pakolni a holmiját a táskájába. Egész este az asztalnál ültek volna. Az anyósa a munkájáról, a nyaralási terveiről kérdezősködött. És akkor kezdődnének a célzások. Alice már kívülről tudta őket.
– Marinka már kettőt is. Svetka pedig kisfiút vár.
És olyan jelentőségteljesen felsóhajtott.
És ő, Alice mit fog tenni? De hát persze, hogy az ő hibája. Nem Avdotya Jaroszlavna kedvenc fia.
A kocsiban Vitalik bekapcsolta a rádiót, Alice pedig kibámult az ablakon. Folyton arra gondolt, hogy komolyan el kellene beszélgetnie Vitalikkal. Mégpedig éppen ma. Elég volt a kifogásokból. Most már harmincéves volt, nem lány.
Vitalik anyja szokás szerint találkozott velük. Minden ugyanúgy, mint mindig. Kivéve egy új macskát, egy vörös, bolyhos macskát. És még hörcsögük sincs!
– Aliszocska, gyere be, gyere be, édesem! – Avdotya Jaroszlavna elmosolyodott.
Alice viszonzásul egy mosolyt préselt ki magából.
– Anya, hol van apa? – Vitalik már összeesett a kanapén. Bekapcsolta a tévét.
– A házikóban krumpli szántott. Majd holnap visszajön. Miért csak fekszel? Segítened kellett volna Alice-nak elrendezni a dolgait!
Ugyan már, anya, fáradt vagyok – és grimaszolt. – Egész úton te vezettél.
Avdotya Jaroszlavna csak sóhajtott, és kiment a konyhába, Alice követte.
Milyen gyönyörű macskád van! – dicsérte Alice, hogy megtörje a feszültséget.
– Igen, ő egy macskaféle. Répafejnek hívják. Egereket fog – első dolga van!
A tea mellett Avdotya Jaroszlavna a munkáról kezdett kérdezősködni. Aztán, mintha meg lett volna írva, belekezdett a szokásos beszélgetésébe. Alice csak legyintett, és csendben teát ivott. Vitalik hangosan szürcsölt a kanapén. Focit nézett. És egyáltalán, kérdezhetnénk, miért jöttek? Otthon nem lehet focit nézni?
– És még mindig nem lehet – folytatta Avdotya Jaroszlavna. – Neked is ezt kellett volna tenned. Én unokákat akarok.
Alice összeszorította a fogát. Na tessék.
– Anya – adott hangot a kanapéról Vitalik, nem véve le a szemét a képernyőről -, nos, ezt már százszor megbeszéltük. Mindent a maga idejében.
– Mikor, Vitalik? – Avdotya Jaroszlavna felemelte a hangját. – Már harmincéves vagy!
– Anya – Vitalik felállt a kanapéról, és kikapcsolta a tévét. – Majd mi magunk megoldjuk. Nem kicsi.
Alice rájuk nézett, és minden felforrt benne. Már megint itt tartunk! Mindig ilyenek. Mit kellene tennie? Üljön ott és maradjon csendben? Úgy tűnik.
– Ugyan már – próbálta Alice elsimítani a dolgokat. – Minden meg fog történni.
– És múlnak az évek – szorította össze az ajkát Avdotya Jaroszlavna.
– Anya, elég legyen már! – Vitalik felemelte a hangját. – Pihenni jöttünk, nem előadásokat hallgatni.
Újra bekapcsolta a tévét, a hangerőt a maximumra. Alice nagyot sóhajtott. Az este el volt rontva. Felállt, és elkezdett szedelőzködni az asztalról.
– Segíts neki, miért heverészik itt? – Avdotya Jaroszlavna szemrehányóan nézett a fiára.
Vitalik valami artikulálatlant motyogott, és vonakodva felállt a kanapéról. Az este hátralévő része nehézkes csendben telt el. Későn feküdtek le. Alice forgolódott, képtelen volt elaludni. Az elméje pörgött a gondolatoktól. Valamiféle szomorúság kerítette hatalmába. Vitalik az ágyon elterülve aludt. Hangosan szipogott. Alice halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
Felébredt a hidegtől. Az ablak résnyire nyitva volt. Alice becsukta. Vitalik elment valahová. Alice az órára nézett – fél nyolc. Mi az? Felállt, magára vetett egy köntöst, és kiment a konyhába.
Aztán hangokat hallott. Alice csak be akart menni a konyhába, de megijesztette, ahogy Vitalik és Avdotya Jaroszlavna beszélgetett. Vitalik az asztalnál ült, megszokásból kiterülve. Egyik kezével a csészét tartotta, amelyben a befejezetlen tea volt, a másikkal a tarkóját vakargatta. Avdotya Jaroszlavna vele szemben állt.
– Mennyit tehetsz, Vitalik? Egész életedben így fogsz élni? Nézd meg, mi lett belőle! Mindig mogorva, mindennel elégedetlen. Ezt lehetetlen elviselni! És akkor mi van? Húzod az időt? Férfi vagy, te döntesz.
Vitalik csak megvonta a vállát, és mormogott:
– Anya, én megmondtam. Még egy kicsit türelmesnek kell lennünk. Hadd vegyen fel hitelt egy autóra, aztán majd meglátjuk. És úgy általában, hagyjuk, hogy magától menjen el. Nem akarok semmilyen botrányt.
Alice hideg futkosott a mellkasában. Az ajtófélfába kapaszkodott. Le akart esni. Nem tudta elhinni, hogy a férje így beszél. Még olyan lazán is, mintha csak az időjárásról beszélgetne az ablakon kívül.
– Így van – folytatta Avdotya Jaroszlavna. – Már az elején megmondtam, hogy nem lehet ellenfele. Látom, hogy nincs szeretője, nincs családja, semmi. A lelkem máris kiesett a helyéről! Te a pénzétől függsz, ő pedig azt hiszi, hogy mindezt szerelemből teszi. Ez nevetséges. És vele egy házban élni kínszenvedés, tudom.
– Ugyan már, anya. Majd megoldom valahogy – mondta Vitalik. – Még néhány hónap, és ennyi. Csak meg kell választanunk az időt. Nem akarok veszekedni.
– Mondd meg neki, hogy menjen vissza a családjához. Hadd foglalkozzanak vele ott. És mi folytathatjuk az életünket. Tudod, egy kicsit könnyebben fogok lélegezni, ha már nem leszel itt.
Alice nem hallotta a többit. A szíve hevesen kalapált. Szóval ennyi volt! Elviseli őt? Várja, hogy a nő „elmenjen”? Alice lába megroggyant. De erőltette magát, hogy felegyenesedjen.
Szóval erről szól az egész. Ezért nem akart ő sem gyereket… Persze, hogy nem akart. Miért akart volna gyereket tőle, ha csak pénzt akart tőle?
Igen, Alice-nek mindig is rengeteg pénze volt. Elég jó állása volt. De mindig úgy gondolta, hogy ez nem számít egy kapcsolatban. Nem akart az a fajta nő lenni, aki szégyelli, hogy néha-néha megajándékozza a férfit. És most eszébe jutott, hogy mennyit tett Vitalikért.
Fizette Vitaliknak a továbbképző tanfolyamokat, amikor munkahelyet akart váltani. Ez rengeteg pénzébe került. De örömmel segített a férjének. Karrierépítés meg minden. És amikor nyaralni mentek, mindig ő volt az egyetlen, aki mindent megcsinált. Vitalik pedig folyton azt hajtogatta, hogy ez drága.
De most Alice emlékezett, és rájött, hogy ez olyan volt, mint egy célzás. Mintha panaszkodott volna, hogy nem tudott egy különösen drága ételt venni. Mintha nem keresne annyit, mint Alice. Nem engedheti meg magának. És Alice mindig kész volt a kedvében járni a szerelmének.
Még a lakás felújítását is, amit fél éve kezdtek el. És nagyrészt ő fizette. Vitalik mindig morgott, hogy lehetett volna egyszerűbb is. De ő azt akarta, hogy szép, otthonos házuk legyen.
És az autó? Alice megborzongott. Eszébe jutott, hogyan választottak autót. Vitalik sokáig nem merte, mondván, hogy túl drága. De ő azt mondta, hogy segíteni fog. És hitelt vesz fel. Szerencsére erre még nem került sor. És mennyi apróság volt. Egy új telefon a születésnapomra. Egy drága óra a házassági évfordulónkra. Folyamatos éttermi kirándulások az ő költségén.
Gombócot éreztem a torkomban. Mindezt a szíve jóságából tette. És kiderült, hogy Vitalik csak az ő költségén döntött úgy, hogy élni akar.
Alice csendben megfordult, és a hálószobába ment. Könnyek borították el a szemét. Makacsul pislogott, nem hagyta, hogy kicsorduljanak. Odabent minden forrongott. Remegett a keze, amikor kinyitotta a bőröndjét. Mechanikusan hajtogatta össze a dolgokat, szinte anélkül, hogy odanézett volna. Hanyagul beletuszkolta a ruhákat. Nem érdekelte, hogy gyűröttek-e vagy sem. Csak egy dolgot akart: minél hamarabb eltűnni ebből a házból.
A gyűrűt, amit Vitaliktól kapott nászajándékba, levette az ujjáról, és az éjjeliszekrényre tette. Hadd maradjon ott. Nem volt szüksége arra a hamis csecsebecsére.
A bőröndöt kigurítva az előszobába, Alice feldobta a kabátját. Avdotya Jaroszlavna egy tálcával a kezében jött ki a konyhából. Amikor meglátta Alice-t a bőrönddel, egy helyben megdermedt.
– Hová mész? – Kérdezte, és a hangjában nem meglepetés, hanem inkább káröröm hangzott.
Alice üres tekintettel nézett az anyósára.
– Haza – felelte röviden.
Avdotya Jaroszlavna letette a tálcát az asztalra.
– Még csak most érkeztél!
– Vitalik majd megoldja valahogy. Mondd meg neki, hogy elmentem.
Kinyitottam az ajtót, és kimentem. A friss reggeli levegő hűvös volt az arcán. Alice mély levegőt vett. Hívott egy taxit. A kocsiban végre kitörtek a könnyek.
Alice némán sírt. A sofőr hunyorgott a visszapillantó tükörben, de nem kérdezett semmit. Amikor a taxi megállt a ház előtt, Alice teljesen üresnek érezte magát. Kiszállt a kocsiból, fizetett a sofőrnek, és a bejárathoz sétált.
Már másnap beadta a válókeresetet. Fájt neki? Igen. Fájt? Igen. De nem egy szemétdombon találta magát.
Vitalik folyamatosan hívogatta, könyörgött. Valahogyan igazolta magát. Talán még hitt is neki. Ha nem hallott volna mindent a saját fülével. De nem. Sok férfi van, majd talál másikat. És rendes családja lesz vele. De mást nem fog megtartani.
