Lili cipője ott állt a bejáratnál, rendben, ahogy mindig. A kampón a kis hátizsákja, rajta a nyuszi. Semmi sem tűnt különösnek, és mégis: a levegő hideg volt, idegen.
— Lili? — szólt remegő hangon. — Lilikém, hol vagy?
Semmi válasz. Aztán… egy halk szipogás a gyerekszoba felől.
Tamás berohant. A résnyire nyitott ajtót kitárta, és egy pillanatra nem tudott megmozdulni.
A kislánya a padlón feküdt, összegömbölyödve, arcán könnycsíkok. Mellette egy szétszakadt baba és egy törött gyerektelefon. Lili még nem vette észre, hogy megérkezett.
— Kincsem… — súgta Tamás, letérdelve mellé. — Mi történt? Ki bántott?
Lili felkapta a fejét, mintha álomból ébredne.
— Tényleg… te vagy az? — suttogta. — Azt mondta, elmentél… nem szeretsz minket… hogy másik nénivel vagy már…
Tamás szíve egy ütemet kihagyott.
— Ki mondta ezt neked?
A kislány habozott. Aztán, szinte alig hallhatóan, így felelt:
— Edit néni. Azt mondta, anya mindig sír miattad, és hogy te nem akarsz már velünk lenni. Aztán… megcsípett… amikor anya nem volt otthon…
Tamás felpattant.
Edit… a házvezetőnő. Három hónapja vették fel, amikor Zsuzsa, a felesége, eltörte a lábát. Özvegy, nyugodtnak tűnt, még ajánlásokat is hozott. De ezek szerint minden más volt, ha ő nem volt otthon…
— Megcsípett? Mutasd! — kérte, és óvatosan megfogta Lili karját.
A kislány felhúzta a póló ujját. A karján lilás folt. Egy másik a térdhajlatnál. Kicsi, de egyértelmű.
— Miért nem mondtad el nekem?
— Anyának szóltam… — súgta. — De ő nem hitte el. Azt mondta, csak kitalálom. Aztán… megint elkezdett inni, és napközben is aludt. Edit néni pedig… be is zárt a kamrába, ha hangos voltam…
Tamás átölelte. Olyan erősen, hogy azt hitte, összeroppan benne minden bűntudatával együtt. A szíve dühösen kalapált.
Zsuzsa az ágyon feküdt. Üres borosüveg az éjjeliszekrényen. A szemei karikásak.
— Mit kiabálsz, Tamás? Aludtam…
— Aludtál?! — lépett be Tamás. — Tudtad, hogy Edit bántja a lányodat?! Hogy bezárja, csúfolja, azt hazudja neki, hogy nem szeretem?!
— Mi…? Te megőrültél? Edit rendes asszony. Ő segített, mikor egyedül voltam, mikor a lábam…
— A segítség nem azt jelenti, hogy terrorizálhatja a gyerekünket!
Tamás előhúzta a telefonját. A képernyőn a kislány karjáról készült képek. Zsuzsa elsápadt.
— Úristen… azt hittem, elesett… nem is néztem meg rendesen…
— Mert nem figyeltél rá. Egyikünk sem figyelt rá. Ez a mi hibánk is.
Zsuzsa zokogni kezdett.
— Hol van Edit? — kérdezte Tamás.
— A konyhában. Azt hiszem…
Tamás már rohant is lefelé.
Edit épp teát főzött, amikor Tamás rátört.
— Valami baj van? — kérdezte nyájasan.
— Van. Elég súlyos. Megerőszakoltad a lányom bizalmát. Bántottad őt. Hazudtál neki. És most hívom a rendőrséget.
Edit hátrált, az arca eltorzult.
— Maga megőrült! Egy gyerek szava?! Fantáziál, maga is tudja! Ő…
— Vannak felvételeink — hazudta Tamás, de elég hitelesen. — A kamerák hangot is rögzítenek.
A nő sápadtan ejtette el a csészét, majd megpróbált elsurranni az ajtó felé. De már késő volt. Tamás biztonsági szolgálata ott állt az előszobában.
Fél óra múlva a rendőrautó vitte el.
Lili anyjának karjaiban aludt el aznap. Zsuzsa sírva kérte bocsánatát.
— Meg fogok gyógyulni. Abbahagyom az ivást. Megígérem… rád figyelek ezentúl…
Tamás csak állt az ajtóban, és nézte őket. A családját. Ami kis híján darabokra tört.
Egy héttel később hárman sétáltak a ligetben. Lili középen, mindkét kezével szorosan fogva a szüleiét.
— Ugye most már mindig együtt leszünk?
— Igen, Lilikém — felelte Tamás, és megszorította a kis kezét. — Soha többé nem fogod azt hallani, hogy “árvaház”. Csak azt, hogy “otthon”. És mi mindig veled leszünk.
