A kislány arca újra és újra felvillant előtte. Még a tévé vagy egy könyv sem tudta elterelni a gondolatait. Valami benne megmozdult, és nem hagyta nyugodni.
Másnap reggel jóval korábban érkezett be a rendelőbe. Egy cetli várta az asztalán, a nővér hagyta ott:
„A kislány visszajött. Azt mondta, ma kell a pénz. Órákig ült kint, aztán elment. Nem evett semmit.”
Nem bírta tovább. A rendszerből előkereste a nevet – MARI PILIPENKO, született 2013, 7. körzet.
– Harmadik lépcsőház, legfelső emelet, 56-os lakás – mondta a körzeti asszisztens. – Ott szörnyű állapotok uralkodnak. Az anyja nagyon rossz állapotban van. A férje egy éve eltűnt. A kislány pedig… mintha nem is ebből a világból lenne. Egyedül visz mindent a hátán.
Még aznap felkereste őket.
Az ajtó sokáig nem nyílt ki. Belül dohos, gyógyszeres szag terjengett, keveredve a penésszel. A padlót régi újságpapírok borították. A sarokban egy vödör, mellette mosatlan tányérok.
Mari némán nyitott ajtót, mintha már számított volna rá.
– Nem ellenőrizni jöttem. Orvos vagyok. Segíteni akarok.
– Nem kértem segítséget. De jöjjön be, csak ne hangosan. Anya alszik.
A szobában, egy besüppedt kanapén feküdt egy nő. Sovány, sápadt, szinte áttetsző. A szeme nyitva volt, de üresen bámult. Éppen csak élt. Kimerültség, májkárosodás. Azonnal kórházba kellett szállítani.
– Szokott enni? – kérdezte az orvos halkan.
– Levest. Krumpliból. Én főzök. Nem tudok jól, de próbálkozom.
– Honnan tudtad, milyen gyógyszerek kellenek?
Mari megvonta a vállát:
– A gyógyszertárban mondta a néni. Felírtam. Aztán kerestem, mennyibe kerülnek.
Az iskolai füzetei már rég nem leckéket tartalmaztak – csak árlistákat, gyógyszerneveket, időpontokat, telefonszámokat. Minden betű mögött kétségbeesett remény lapult.
Az orvos mentőt hívott. Az anyát sürgősségi osztályra vitték: akut májelégtelenség hepatitis és extrém kimerültség miatt. Drága gyógyszerek, infúzió, megfigyelés. Az orvos Marival maradt.
– Nincsenek rokonok?
– Van egy bácsi, anyu testvére, de messze lakik. Azt mondta, mi nem vagyunk család.
– És iskola?
– Nem járok. Félek, hogy ha elmegyek, anya meghal egyedül.
– Ki főz rád?
– Én. YouTube-on tanultam meg.
A nyugalom, ahogy ezt mondta, mellbevágó volt. Nem gyerek volt már. Katona. Egyedülálló, kimerült harcos.
A kórházban az anya napokig élet és halál között lebegett. Csak néha tért magához. Az egyik ágy melletti polcon egy keretes fotó állt – fiatal pár, boldog mosolyok, köztük egy pici Mari.
A fotó mögött egy kis cetli:
„Ne hagyd magára. Ha én már nem leszek – ő teljesen egyedül marad.”
A történet gyorsan terjedt. Először a kórház szociális munkása, majd a helyi sajtó is írt róla. Néhány nap alatt az egész ország megismerte a történetet. Jöttek az adományok, csomagok, levelek. Valaki laptopot küldött, másik meleg kabátot, cipőt, vagy egyszerűen pénzt a kezelésre.
Az orvos szinte naponta látogatta őket. Hétvégén is. Bevásárolt, új zárat szerelt fel az ajtóra, kicserélte a törött ablakot.
Egy este Mari épp egy könyvet olvasott, amikor belépett.
– Mit olvasol?
– A kis herceget. Abban a rózsáról van szó. Hogy a férfi nem tudta szeretni, és mire rájött, már késő volt.
– Te hiszel abban, hogy a szeretet megmenthet valakit?
Bólintott.
– Már meg is mentett.
Néhány hét múlva az anya állapota stabilizálódott. Átkerült a sima kórterembe, ülni tudott, beszélni is. Kezében szorította Mari kezét.
– Nem tudtam… hogy ő ennyire… – suttogta az orvosnak.
– A lánya erősebb, mint sok felnőtt. Most magának kell erősnek lennie. Mert ő csak magára számíthat.
Aztán megjött a tavasz.
Mari új ruhában, új hátizsákkal, új cipőben ment iskolába. A tanárok ismerték a történetét, de ő kérte, ne sajnálják. Csak tanulni akart. Élni, ahogy más is.
Az anyja még gyenge volt, de már várta minden nap meleg levessel és egyszerű szavakkal:
– Itthon vagyok. És már nem vagy egyedül.
Fél év múlva az orvos levelet kapott. Egelen mondat állt rajta, gyerekbetűkkel:
„Többé nem adom el a vérem, de akkor is orvos leszek. Mint maga.”
Sokáig ült a papírral a kezében. Nem a fájdalom szorította meg a szívét. Hanem valami más. Valami tiszta, meleg.
A remény.
Mert amíg ilyen kislányok élnek köztünk – akik készek mindent feláldozni azokért, akiket szeretnek – addig van esély. Akkor van értelme. És néha nem az orvos a legerősebb ember a teremben…
Hanem egy szakadt kabátos kislány. Nagy szemekkel. És még nagyobb szívvel.
