A kezem ösztönösen megszorította a dobozt. A fülem zúgott. Mintha hirtelen mély víz alá kerültem volna — a nevetés, a zene, minden hang eltorzult, eltávolodott.
Ismertem ezt a fülbevalót.
Nem úgy, mint amikor látsz valamit egy kirakatban, vagy hasonlót visel valaki. Nem. Ez az a fülbevaló volt. Pontosan ez. A forma, a csiszolás, a zafír mélysége.
Még ősszel láttam. Léna lakásában.
Együtt aludtunk ott egy borozós este után, és én korán ébredtem. Hideg volt, plédet kerestem a szekrényében. Akkor találtam rá a bársonydobozra. Kibontottam, és azt gondoltam: „Nahát, honnan van neki ilyen ékszere? Mindig azt mondta, hogy nem költ magára.”
És most… ott volt a kezemben.
Pontosan ugyanaz a darab. Az arany, a zafír, a kicsi gyémántok. Ugyanabban a dobozban.
— Ancsa? — Márk halkan megérintette a könyököm. — Nem tetszik?
Ránéztem. Ismerős férj, idegen tekintet. Aztán Lenára. Ő már nem mosolygott. A szája sarka megrándult. Az arca hirtelen feszült lett. Tudta. Tudta, hogy rájöttem.
És akkor leesett.
Nemcsak arról van szó, hogy az ő fülbevalója. Hanem arról is, hogy MIÉRT volt nála.
Megszédültem.
— Ez… — suttogtam. — Ez a fülbevaló… Léna… ez a tiéd. Láttam nálad. A szekrényedben volt.
A csend beállt. Kínos. Fullasztó.
— Ugyanolyan lehet, biztos sok ilyet gyártanak — motyogta Léna, de a hangja remegett.
— Ne hazudj. Pontosan emlékszem rájuk.
Egy lépést hátrébb léptem. A doboz kiesett a kezemből. A fülbevalók koppanva hullottak a parkettára. A vendégek riadtan néztek.
— Mióta? — kérdeztem rekedten. — Mióta van ez köztetek?
Senki nem válaszolt.
— Egy éve? Kettő? — néztem rájuk váltogatva. — Márk? Te megcsalsz engem a legjobb barátnőmmel?
Ő kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Léna sápadtan állt, mint egy szobor.
A vendégek némán figyeltek. Csak egy pohár csörrent meg valahol.
— Léna? — kérdeztem újra. — Tényleg? Te? Húsz év barátság után?
— Ancsa… nem így akartuk… — suttogta Léna. — Véletlen volt… de aztán… nem tudtuk, hogyan…
— Dehogy véletlen! — kiáltottam. — A férjem NEKED vette ezt a fülbevalót. És most, ünnepnapomon, odaadja NEKEM? Mit gondoltok, ez milyen játék?
Márk elfordította a tekintetét. Nem volt benne sem szégyen, sem harag. Csak fáradt beletörődés.
— Mert szeretem őt — mondta halkan.
A szívem megállt egy pillanatra.
Valaki a vendégek közül felhördült. Egy nő eltakarta a száját. Egy idősebb férfi megcsóválta a fejét. Éreztem, hogy remegni kezd a kezem.
— Tehát ezt gondoltad jó ötletnek — mondtam halkan. — Elvenni valamit, ami az övé volt. És odaadni nekem. Mint valami… kegyet?
— Azt hittem, így talán… békésebb lesz minden… — hebegte Márk. — Azt akartuk, hogy…
— Azt akartátok, hogy ne robbanjak? Hogy elfogadjam? Hogy bólogassak és mosolyogjak, mint valami szalonbaba?
A hangom egyre hangosabb lett. A levegő szinte sistergett.
— Hát akkor hallgassatok meg ti is! — mondtam, és a poharam után nyúltam.
Koccintottam a villával. A vendégek felkapták a fejüket.
— Kedves barátaim, úgy tűnik, van még egy köszöntőm. Szeretném megköszönni a férjemnek, Márknak, és a legjobb barátnőmnek, Lénának ezt a csodás meglepetést. Kiderült, hogy ők… szeretők.
Csend. Lángvágóként szelte ketté a nappalit.
— A fülbevaló, amit most kaptam tőle, az övé volt. A szeretőjéé. Már jóval korábban. És most… nekem adta. Milyen gáláns.
Márk lehajtotta a fejét. Léna csak állt, mint akit letaglóztak.
— Szégyen. — Egy vendég suttogta. — Még ilyet…
— Szánalmas… — mormogta valaki más.
Én elindultam fel az emeletre. Két perc múlva már a bőröndömet húztam le a lépcsőn. Csendben. Nem sírva. Tisztán.
— Takarodj — mondtam Márknak. — Ez a ház az enyém. Menj Léna után. Neked már nincs itt helyed.
**
Utána nehéz volt.
Hosszú, csendes reggelek. Kihagyott hívások. Törölt üzenetek. Barátság helyén üresség. Házasság helyén árulás.
De nem törtem meg.
Eladtam a fülbevalót. Megvettem belőle egy kis helyiséget a belváros szélén, és megnyitottam a saját kávézóm.
Pont egy évvel később, a negyvenegyedik születésnapomon, egyedül nyitottam ki a pezsgőt. Majd megittam egy pohárral egy kedves szomszéddal. Aztán jött egy gitáros, aki esténként játszott nálam. A mosolya más volt, mint Márké. Őszintébb. Melegebb.
Többé nem ünnepeltem árulók között.
Azóta csak azt ünneplem, aki lettem. És ez volt a legnagyobb ajándék, amit valaha adhattam magamnak.
