Erika ujjai a billentyűkön nyugodtak. Keze remegett, de az első hangok… tisztán és lágyan szólaltak meg.
A zene, amely elindult, mintha nem is ebből a világból jött volna.
Nem hivalkodó volt, nem is mesterkélt. Hanem valami mély, emberi.
Mintha fájdalmat mesélt volna el. Egy asszony történetét, aki nap mint nap hajlong a felmosóronggyal, de belül… belül valami sokkal több él.
A vendégek némán ültek. Aki eddig osztrigát evett, megállt a mozdulatban. Aki gúnyolódott, az most csak pislogni tudott.
A fiú némán figyelte. És először életében… anyjára úgy nézett, mint valami hősre.
Ahogy a hangok áradtak, Erika egyre szabadabb lett. Az arca kisimult. A tartása megnőtt. Minden hang, amit leütött, olyan volt, mint egy ki nem mondott szó. Mint egy év, amit lehúzott csendben.
A darab véget ért. Az utolsó hang még lebegett a levegőben, mikor a terem… csöndben maradt.
Aztán valaki suttogott:
— Ez… ez Chopin.
— Nem is tudtam, hogy valaki még ilyen szépen tud játszani… — suttogta egy másik hölgy.
Erika felállt.
— Elnézést kérek. Most már megyünk is.
— Nem! — állt fel hirtelen egy magas, ősz hajú férfi, akit korábban gúnyos mosollyal láttunk. — Nem mehet el. Kérem…
Ő kezdett tapsolni. Majd csatlakozott a többi. Taps. Taps. Egyre erősebb.
A terem állva tapsolt.
A nő szeme megtelt könnyel. A fia szorosan fogta a kezét.
— Hol tanult zongorázni? — kérdezte egy fiatal lány designer ruhában.
— A konzervatóriumban… sok-sok éve. De abba kellett hagynom. Az élet közbeszólt.
— Maga nem lehet takarítónő! — kiáltotta valaki.
— Pedig az vagyok. Mert kellett a pénz. A fiúnak cipőre, ételre. A zene meg… csöndben maradt.
És elindultak kifelé. Kézen fogva. Szó nélkül.
Három nap telt el.
A negyedik napon csengettek.
Egy fiatal nő állt az ajtóban.
— Jó napot. A nevem Sárosi Dóra. A Filharmónia rendezvényszervezője vagyok. Ön lenne Galgóczi Erika?
— Igen… Miért?
— Hallottam Önt zongorázni Kovalik úr vacsoráján. És… megváltoztatott bennem valamit.
— Nézze, én csak egy takarítónő vagyok…
— Nem. Ön egy művész.
Dóra elővett egy mappát.
— Két hét múlva tartunk egy jótékonysági koncertet. Egy fiatal zongoraművész emlékére, aki balesetben halt meg. Mi szeretnénk, ha Ön játszana a főműsorban.
Erika hátrált egy lépést.
— Nem hiszem, hogy…
— Ne mondjon rögtön nemet. Meghallgattuk a felvételt. A hatás… nem lehetett véletlen. Kifizetjük a próbákat, a fellépést. A fiát is segítjük.
— Nem a pénz számít.
— Hanem az igazság. Hogy a világ lássa: a szépség néha ott van, ahol senki sem nézné.
Két hét múlva.
A Filharmónia zsúfolásig telt. A plakáton:
GALGÓCZI ERIKA – ÚJRA A SZÍNPADON
Az első sorban: a fia, fehér ingben, új cipőben. Büszke volt. Büszkébb, mint bármikor.
A vendégek között: régi ismerősök, tanárok, zongoristák… és Kovalik András is. Egyedül ült. Előtte üres pohár. Azóta elhagyta a felesége. Az üzlettársai is kihátráltak. Azóta másként néz a világra.
Erika kilépett a színpadra.
Felegyenesedve, de szívveréssel a torkában. Leült.
És játszani kezdett.
Ezúttal nem Chopint.
Ezúttal önmagát.
A fájdalmat. A méltóságot. Az elhallgatott évtizedeket. A hajnalokat, amikor csak a zene tudott reményt adni.
És az emberek hallgatták.
Néhányan sírtak.
A darab véget ért.
És mindenki felállt.
Tapsoltak. Tapsoltak. És nem akarták abbahagyni.
Erika csak ült, aztán felállt…
És lehajolt.
Majd a fiára nézett.
Ő állva tapsolt, könnyes szemmel.
A koncert után sokan odamentek hozzá. Meghívások, szerződések, interjúk…
De Erika csak a fiát kereste.
Ott állt, és megölelte őt.
— Anya, te vagy a legnagyobb.
— Nem vagyok nagy. Csak végre… hallottak.
És ahogy kiléptek az éjszakába, Budapest fényei mögött…
Valahol halkan szólt tovább egy zongora.
Mert a csend is ünnepelni akart.
📍 Vége — de talán csak egy új kezdet.
