– Csak ennyit kerestél, hogy megvedd ezt a roncsot! — ezek a szavak mintha végig korbácsolták volna Zsenyát. – Mire vártál, Zsenya? Boldog élet? Szép munka, megcsináltad, ezt érdemelted!
Ledobta nehéz táskáit, és leült egy régi fatönkre. Olyan jól indult minden… Vagy csak áltatta magát? Húsz évnyi házasság Mishával egy reggel ért véget, amikor visszatért az éjszakai műszakból, és látta, hogy a férje nincs egyedül, de a holmijai szépen összehajtogatva vannak a küszöbön.
– Misa, mit jelent mindez?
Zsenya annyira megdöbbent, hogy rá sem támadt a fiatal nőre, aki könnyű köntösben sétálgatott a lakásukban.
– És ez azt jelenti, kedvesem, hogy nem akarok többé bujkálni. A szerelmemmel akarok lenni, nem veled.
– Misa, mit mondasz? Húsz éve vagyunk együtt!
– Pontosan ez az – húsz év gyötrelem. Nagyon jól tudod, hogy soha nem volt igazi szerelem közöttünk. És különben is, te kényszerítettél arra, hogy férjhez menjek!
– Hogyhogy? Mit mondasz? Azt hittem, más vagy… De te átlagos vagy!
Zsenya azt akarta mondani, hogy először minden ideálisnak tűnik, aztán… De Misa nem hagyta, hogy befejezze.
– Elég, nincs szükségem a magyarázataidra. Készülj fel és menj. Már beadtam a válókeresetet.
– De hová kellene mennem? – kérdezte Zsenya zavartan.
A férj nevetett, és új szenvedélye, amely a vállába kapaszkodott, támogatta a nevetését.
– Tessék, vedd el a kulcsokat. Ez a hely csak neked való. Nem érdemelsz többet.
– Misa, de…
Anélkül, hogy hagyta volna befejezni, kóbor macskáként lökte ki az ajtón, és elfordította a kulcsot a zárban. Zsenya hallotta, hogy a szomszéd ajtó zárja kattan, és lerohant a lépcsőn. Mennyire szégyellte magát! A szomszéd szavai jutottak eszembe: „Mihaillel fog sírni.”
És milyen hevesen védte akkor, biztosítva mindenkit arról, hogy ideális férje van. Ő maga teremtette meg Misha kultuszát otthonukban. Úgy tűnt neki, hogy ez így van rendjén, mert úgy kellene lennie, mint azokban a regényekben, amiket olvasott.
Az anyja folyton szemrehányást tett neki:
– Zsenya, mindenféle sületlenséget olvasol és lehetetlenről álmodozol! Nincsenek fehér lovon ülő hercegek az életben, mindannyian elfoglaltak még az óvodában is. Jobb lenne, ha megetetnéd a csirkéket és megtisztítanád a disznókat.
Zsenya fintorgott, és várta a pillanatot, amikor elhagyhatja a falut és a városba mehet, ahol biztosan találkozik a végzetével. A városban nem kell kézzel mosnod, vizet vagy tűzifát cipelned.
És így is történt. Igaz, Stepan egy kis vérbe és idegességbe került neki, amikor megtudta a terveit. Aztán Zsenya felcsörrent:
– Nem akarok úgy élni, mint te. Nem akarom – ennyi az egész!
– Szóval, rosszul élünk, mi? És Sztyopka nem a vőlegényed?
– Egész életemben arról álmodoztam, hogy egy traktoroshoz fogok férjhez menni!
– Tudod mit, Zsenya? Néha arra gondolok, hogy összekeverték a babákat a szülészeten. Apámmal nem lehet ilyen lányunk!
Zsenya felhorkant:
– És nem leszek nagyon haragudva, ha abbahagyod a lányodnak tekinteni. Egy kis megtiszteltetés – tehenek farkát csavarni!
Elment. Láttam, hogy anyám szeme tele van könnyel, de azért elmentem. És Sztyepan a buszmegállóba rohant.
– Zsenya, elmész?
Sztyopka kedves volt, és nagyon szerette őt, de nem látott vele jövőt. Tehát a faluban maradtak volna.
– Remélem, soha, Zsenya! Mit mondasz? Nos, rendben, a szüleim! De a szüleimnek nincs szükségük egy ilyen lányra!
Megérkezett a busz. Zsenya belépett, megfordult, és kétségbeesetten felkiáltott:
– Add oda a lánynak, hogy nyerjen…
És leült. A szomorúság gyorsan elmúlt, mert biztosan tudta, hogy meg fogja találni a boldogságát!
A gyárban találkoztam Mihaillel, ahol azonnal munkát kaptam. Ő volt a műhelyének vezetője. Némi erőfeszítésbe került, de négy hónappal később összeházasodtak. Ettől a pillanattól kezdve Zhenya elkezdte építeni azt az életet, amiről álmodott.
Felújításokat végeztem, divatos mosogatót kerestem, és főleg éjszaka dolgoztam. A férje néhányszor utalt rá, hogy jó ötlet lenne, ha tanulna, hogy a hétköznapi munkások sora fölé emelkedhessen. De Zsenyánának erre nem volt ideje – Misha hamarosan a bálványa lett. Úgy tűnt, tetszik neki a szerep: tetszettek neki a ruhák, az öltönyök, a finom reggelik, a kristálytisztaság. És Zsenya felsóhajtott kollégái előtt:
– Óóó!
Nem mentem haza. Először nem akartam, aztán szégyelltem magam, hogy nem utaztam ilyen sokáig. Aztán annyi év telt el… Milyen szemekkel kellene ott megjelennem? És azt sem tudni, hogy mindenki él-e és virul-e…
Zsenya felállt. A buszsofőr szerint még legalább egy óra gyaloglás. Rendben van, odaér és lefekszik. És az nem fog újra felemelkedni. Körülötte minden összeomlott, minden összetört. Talán semmi sem történt – az egész csak a képzelete szüleménye volt?
– Segítség!
Zsenya megállt. Egy vidéki úton sétált, és egy perccel ezelőtt még senki sem volt ott. Megfordult, és egy kócos lányt látott felé futni, akit egy csapat fiú követett. Két nő futott utánuk. Mindenki sikoltozott.
A lányról kiderült, hogy cigány, a fiúk és a nők pedig meg akarták verni. Zsenya felállt és fogott egy botot.
– Állj meg ott! Mit tervezel?
A fiúk elfutottak, de a nők nem hátráltak meg.
– Ki maga? Menj arrébb, jól megverjük! Hadd tudja meg, hogyan kell lopni!
– És mit lopott el tőled?
– Van tejfölöm, és van egy darab szalonnazsírom! Szemtelen!
Zsenya megvetően nézett rájuk.
– Nem adtak elég enni a gyerekeknek!
Elővette a pénztárcáját, kihúzta belőle az összes megmaradt papírt – nem számított, hogy ezek voltak az utolsó pénzek –, és a földre dobta őket.
– Emeld fel. Ne veszekedj ilyen apróságon.
– És te, cigány, vigyázz! És te, lány, ne bukkanj fel többé a falunkban!
– Nincs értelme tisztességes embereket támadni a cigányok miatt!
A kócos kislány csak akkor engedte el Zsenyát, amikor a nők eltűntek a bokrok mögött.
– Köszönöm! – mosolygott a lány. – Egyáltalán nem tűnsz félősnek.
– Csak fáradt vagyok. Régóta bolyongok.
– Miért lopsz, cigány?
A lány megrázta a fejét
vállak:
– Hát, őszintén szólva, mi mindig lopunk. Ez a mi munkánk.
Zsenya nehezen tudta visszafojtani a mosolyát.
– És ilyen nyugodtan beszélsz róla?
A lány elővett egy kis szalonnát, kenyeret, majd előhúzott valahonnan egy kést. Megjelent a zöldhagyma, és látszólag ugyanaz az üveg tejföl.
– Nos, éhes vagy? Leül. Együnk. Nincs messze utam, de neked még hosszú út áll előtted.
Zsenya meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Honnan tudod?
– Mindent tudok. Először is, én cigány vagyok. Másodszor pedig, egy jövendőmondó családból.
Zsenya nevetett.
– Gyerünk! Jövendőmondók nem léteznek, ez mind fikció, hogy pénzt zsaroljanak ki.
A hagymás disznózsírdarabok étvágygerjesztőnek tűntek. „És mi van, ha ellopták” – gondolta –, „reggel óta nem ettem semmit.”
– Meg tudod jósolni a jövőmet? Egyszerűen nincs több pénzem.
A lány komolyan nézett rá.
– Lehet. De akkor sem fogod elhinni. És én majd eldöntöm, hogy megbízom-e benned. Add ide a kezed.
A cigánynő sokáig nézte a tenyerét, és amikor megszólalt, a hangja egészen más lett.
– Ne bánd meg, ami történt. Ami volt, az nem a tiéd volt. Ez büntetés volt a felülről küldött boldogság elutasításáért. Most minden visszakerül oda, ahol elrontottad.
Zsenya zavartan pislogott.
– Semmit sem értettem.
A lány ránézett, és a szokásos hangján válaszolt:
– És nincs is rá szükség. Amikor eljön az ideje, mindent magadtól is megértesz. Oké, mennem kell, naplemente előtt oda kell érnem.
Szorgalmasan összeszedte az ételmaradékokat, elrejtette őket hosszú szoknyája láthatatlan zsebeiben, és végigrohant az úton. Zsenya motyogta:
– Furcsa. Mindannyian olyan furcsák.
A ház, amelyhez végül ért, egy igazi romhalmaz volt. Csak két ablakban maradtak üvegtáblák, az udvart pedig benőtte a fű. Ahogy Zsenya megértette, a férje rokonai itt éltek.
Vajon mit fog itt csinálni? Elvesztetted a türelmedet, és be akartál bizonyítani valamit valakinek? Vagy talán itt találja meg… Oké. Néhány napig élni fog. Vagy legalább pihenj egy napot, és menj vissza!
Kitakarította a szemetet az ép ablakú szobában, betakarta az ágyat az ágytakarójával, és lefeküdt. De amint lefeküdtem, könnyek kezdtek folyni a szememből. „Nos, húsz évig éltem, és…”
Eltartott egy ideig, mire meghallottam, hogy valaki beszél a házban.
– Van itt élő ember?
Ijedtében felugrott.
– Ki van ott?
„Ennyi, vége” – gondolta. Ki tévedhetne be egy ilyen házba? Zsenya lassan kinyitotta az ajtót.
– Ki van itt?
A széles vállú férfi, aki háttal állt neki, összerezzent.
– Jaj, de megijesztettél! Furcsa, te magad is csak a megélhetést kerested.
– Kerestem, de nem gondoltam, hogy megtalálom. Sajnálom. Vadászatról jövök vissza, az autóm pont a házad előtt állt meg. Úgy döntöttem, hogy üres a ház, talán legalább az éjszakát ott töltöm…
Zsenya kiegyenesedett.
– Honnan jöttél, ebből a vadregényes tájból? Tudod, a városban éltem, van egy férjem… Sztyopa, annyira örülök, hogy látlak! Mi történt? Miért sírsz?
Zsenya hangosan zokogott, képtelen volt abbahagyni. Sztyepan leültette, és így szólt:
– Mivel a sors újra összehozott minket, sehova sem megyek. Mondj el mindent, beszéljünk!
Egy óra múlva már az asztalnál ültek. Sztyepan elővett egy kulacsot, és a tartalmát műanyag poharakba öntötte.
– Gyerünk, Zhen, egy nyeléssel! Könnyebb lesz így beszélni.
Zsenya megállás nélkül beszélt, Sztyepan pedig figyelmesen hallgatta.
– Így dobtam el húsz évet az életemből a saját butaságom miatt.
– Ne mondd, hogy mindez hiábavaló. A lényeg az, hogy megértsd, hogy rossz irányba indultál el.
– Ma a cigány azt mondta nekem, hogy ne bánjak meg semmit, hogy oda térjek vissza, ahol hibáztam. És annyi volt belőlük, hogy megszámolni sem lehetett őket!
Sztyepan a kezére tette a kezét.
– Kezdj hozzá a javításhoz. Mi a baj? Adódott egy lehetőség, és ilyen boldogság ritkán adatik meg az embereknek.
– Bűnös vagyok a szüleim előtt.
– Igen, igaz. De biztos vagyok benne, hogy meg fognak bocsátani.
Zsenya félelemmel nézett rá.
– Élnek és virulnak?
– Bizonyára! Igaz, nem olyan fürgeek, de bírják. Az anya csirkéket és kacsákat tenyészt.
Zsenya újra sírni kezdett.
– Ó, Istenem, micsoda bolond vagyok! Oké, akkor feküdjünk le, és reggel majd megyünk. Menjünk vissza oda, ahonnan egykor elmenekültél.
Levetkőzés nélkül feküdtek le együtt, egyszerűen azért, mert így melegebb és nyugodtabb volt. Sztyepan megölelte, és Zsenya azonnal elaludt.
Az anyja egy szót sem engedett szólni. Zsenyánának nem volt ideje bocsánatot kérni, mert az anyja megölelte és sírni kezdett. Zsenya rájött, hogy inkább meghalna, mint hogy újra elhagyja a szüleit.
A falu mintha elfelejtette volna, hogy egyszer már elmenekült, és évek óta nem tért vissza. Az emberek üdvözölték, és azt mondták, hogy kivirágzott és szebb lett.
Két nap múlva a lélek olvadni kezdett. Zsenya megpróbált segíteni anyjának a házimunkában, de a nő csak legyintett:
– Pihenj egyet a város után!
És Zsenya már pihent. A szobájában minden a régi maradt: egy porszem sem, friss ágynemű. Anya láthatóan rendszeresen frissített mindent. Vártam…
Harmadnap, hajnal előtt, valaki kopogott az ablakon. Zsenya ijedtében felugrott. Sztyepan feje megjelent az ablakban.
– Miért félsz ennyire? Készülj, megyünk horgászni. Hoztam neked egy horgászbotot.
Zsenya halkan nevetett. Ugyanígy, több mint húsz évvel ezelőtt, felkeltette, hogy horgászni menjen. Akár akarta, akár nem, neki mindegy volt. Kimászott az ablakon, és hozzápréselte magát.
– Sztyopka, te annyira… fantasztikus vagy!
Komolyan nézett rá.
– Eddig nem így gondoltad.
Zsenya elmosolyodott.
– Régen bolond voltam, de most okosabb lettem.
– Talán feleségül fogsz jönni hozzám?
Zsenya öreg
komoly.
– Ha hívsz, akkor talán kijövök.
Aztán nevetett.
– Ha utolérsz!
A folyó felé rohant. Nem érdekelte, hogy három nap múlva 42 éves lesz. Most újra ugyanaz a fiatal lány volt, aki egyszer már annyi hibát követett el.
És egy évvel később már Jegorka bébiszittere volt…
Remélem, élvezted a történetet! Kérlek, nyomj egy lájkot, ha nem bánod! Köszönöm és minden jót!
