Amikor a lányomnak fia született, nagyon boldog voltam. Azonnal eldöntöttem, hogy segítek neki – hiszen tudom, milyen nehéz összeegyeztetni a munkát és az újszülött gondozását. Szinte minden nap reggel mentem hozzájuk, és estig maradtam. Etettem a kisbabát, mostam a pelenkákat, sétáltam vele a parkban, ringattam, amíg a lányom dolgozott.
Nem vártam hálát. Öröm volt számomra, hogy ott lehetek. De egy nap olyasmi történt, amire nem számítottam.
Egy séta után bementem a konyhába, és elvettem egy almát meg egy darab sajtot – csak hogy bekapjak valamit. Ekkor meghallottam a lányom hangját:
– Anya, kérlek, ne vegyél semmit a hűtőből. Ezek a mi ételeink, mi vesszük őket a saját pénzünkből.
Megdermedtem.
– Bocsáss meg, nem akartam… Csak egy kicsit elfáradtam. Egész nap a kicsivel…
– Értem – válaszolta. – De hozhatnál magaddal ennivalót. Ez nem egy kávézó.
Éreztem, ahogy összeszorul bennem minden. Nem az étel miatt, hanem ahogyan ezt kimondta.
Este sokáig gondolkodtam. Reggel pedig felhívtam a lányomat, és nyugodtan azt mondtam:
– Drágám, mostantól bébiszittert kell keresnetek. Egyelőre nem tudok többet jönni. Elfáradtam attól, hogy egy olyan házban vagyok, ahol nem érzem magam szívesen látottnak.
– Mi? – hallatszott a meglepetés a hangjában. – Anya, ezt komolyan mondod? Tudod, mennyit segítesz nekünk!
– Tudom. És szeretetből tettem. De én nem dajka vagyok. Én a nagymamája vagyok. És szeretném, ha ezt tiszteletben tartanátok.
A beszélgetés nem volt könnyű. De rájöttem, hogy néha ki kell mondani az érzéseinket – nem sértődésből, hanem a kölcsönös megértésért.
Még mindig teljes szívemből szeretem az unokámat. De néha, hogy megőrizzük a családi melegséget, vissza kell lépnünk egyet – és hagynunk kell, hogy mások is felismerjék az értékünket.
