A kopott, sötét öltönyt viselő nő néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán lassan előrelépett.
– Elég! – mondta határozottan.
A jól öltözött nő felé fordult.
– Maga meg ki?
A nő nem válaszolt azonnal. Letérdelt az idős asszony mellé, és segíteni kezdett összeszedni a szétszóródott érméket.
– Ne nyúljon hozzájuk… – suttogta az asszony. – Megoldom.
– Nem kell egyedül megoldania – felelte csendesen.
A járókelők közül néhányan közelebb merészkedtek. Most már senki sem nézett félre.
A jól öltözött nő idegesen összefonta a karját.
– Csak azt mondtam neki, hogy menjen máshová. Nem kell itt jelenetet rendezni.
A sötét öltönyös nő felállt.
– Maga nem elküldte. Megalázta.
– És maga szerint mit tehettem volna? Adjak neki pénzt minden alkalommal, amikor valaki leül az utcán?
– Nem – válaszolta a nő. – Segíteni nem kötelező. De embertelenül bánni vele sem kötelező.
Az idős asszony lehajtotta a fejét.
– Kérem, ne veszekedjenek miattam.
A nő ekkor leguggolt mellé.
– Hogy hívják?
Az asszony néhány pillanatig hallgatott.
– Ilona.
– Ilona, van valaki, akit felhívhatunk?
Az idős nő megrázta a fejét.
– Nincs senkim.
A nő arcán valami megváltozott.
– Biztos benne?
Ilona ránézett.
– A fiam évekkel ezelőtt elment. Azt mondta, visszajön értem. Azóta sem láttam.
A körülöttük állók között ismét csend lett.
A sötét öltönyös nő ekkor észrevett valamit Ilona mellett. Egy régi, kopott fényképet, amely félig kiesett a táskájából.
Felvette.
Megnézte.
És hirtelen elsápadt.
A fényképen egy fiatal férfi állt egy kisfiú mellett.
A férfi arcát felismerte.
– Ezt a képet… honnan kapta?
Ilona értetlenül nézett rá.
– Ez a fiam. Miért?
A nő egy lépést hátrált.
– Mi volt a neve?
– Márton.
A nő keze remegni kezdett.
– Márton…?
Ilona bólintott.
– Maga ismerte?
A nő nem válaszolt.
Csak újra a fényképre nézett.
A férfi, aki Ilona mellett állt, nem egyszerűen egy régi ismerős volt.
Ő volt annak a vállalatnak az alapítója, ahol a nő dolgozott.
És a férfi halála óta mindenki úgy tudta, hogy a családja nem maradt utána.
De ez nem volt igaz.
A sötét öltönyös nő lassan Ilonához fordult.
– Én Márton ügyvédje voltam.
Ilona szeme elkerekedett.
– Tudott róla?
– Nem. Fogalmam sem volt, hogy van édesanyja.
– Miért nem keresett meg?
A nő lesütötte a szemét.
– Mert azt hittem, nincs senki, akit meg kell keresnünk.
Ilona könnyes szemmel nézett rá.
– Én minden évben vártam.
A nő elővette a telefonját.
– Ilona, azt hiszem, valamit tudnia kell.
Aznap délután kiderült, hogy Márton évekkel korábban egy külön dokumentumban rendelkezett arról, hogy az édesanyját anyagilag támogatni kell, ha valaha segítségre szorul.
Csakhogy a dokumentum soha nem jutott el a megfelelő emberekhez.
Valaki elrejtette.
És amikor a nő elkezdett utánanézni, rájött, hogy Ilona eltűnését nem egyszerű félreértés okozta.
Valaki szándékosan akadályozta meg, hogy megtalálják.
A járdán még mindig ott hevert néhány apró érme.
A nő lehajolt, összeszedte az utolsót is, majd Ilona tenyerébe tette.
– Ezek most már nem azért kellenek, hogy túlélje a mai napot – mondta. – Hanem azért, hogy tudja: valaki végre meghallotta magát.
Ilona könnyek között megszorította a kezét.
A jól öltözött nő közben csendben állt a háttérben.
Most már nem szólt semmit.
Csak nézte az asszonyt, akit néhány perccel korábban még megpróbált megalázni.
És akkor a sötét öltönyös nő kimondta azt a mondatot, amelytől mindenki elnémult:
– Ilona, azt hiszem, ideje hazamennie. A fia ugyanis hagyott magának valamit.
Egy otthont.
És egy levelet.
A levelet, amelyet Ilona tizenkét éve várt.
