Egy milliomos házat ajándékozott a sokgyermekes anyának. Amikor a nő belépett, egy levél várta az asztalon…
Amikor megérkeztünk a város szélére, szinte szégyelltem, hogy ilyen kíváncsi vagyok. A fekete SUV ablakából kitekintve néztem a külvárosi házsorokat, mintha bármelyik pillanatban kiszúrhatnám azt, amelyik majd az enyém lesz.
– Izgulsz? – kérdezte Zsolt, a szociális munkás, aki már hónapok óta segített nekünk.
– Mit gondolsz? – válaszoltam fáradt mosollyal. – Évek óta albérletről albérletre járunk, hat gyerekkel. Most hirtelen házat kapok… Úgy érzem, mindjárt felébredek.
– Nem fogsz – mondta. – Ez a valóság. És igen, jól hallottad: a te házad lesz.
A gyerekek hátul izgatottan nevetgéltek. A legkisebb, Marci, épp próbálta leharapni a nyalókáját, amivel reggel óta küzdött. Liza, a legidősebb, az ölébe vette a hároméves Áront, és azt suttogta neki:
– Nézd, Áronka, ott az új otthonunk.
A kocsi lassan befordult egy keskeny utcába. A házak rendezettek voltak, a kertekben tulipánok, muskátlik és frissen nyírt fű illata keveredett. A 14-es szám előtt megálltunk.
Kiszálltam. A ház fehérre volt festve, az ablakokban csipkefüggöny, a teraszon egy pad hintázott a szélben. A kulcs már a zárban várt.
– Gyerünk, menj be – bátorított Zsolt. – Ez a pillanat a tiéd.
Reszkető kézzel nyitottam ki az ajtót. A gyerekek mögöttem nyüzsögtek, mint kiscsibék az anyjuk után. Beléptünk.
Az előszoba tágas volt és világos. A nappali ablakán keresztül besütött a nap, az étkezőasztalon pedig egy boríték feküdt.
– Az mi? – kérdezte Liza.
– Egy levél – válaszoltam, és óvatosan kinyitottam.
A betűk gyöngybetűkkel voltak írva:
Kedves Ági!
Ez a ház a tiéd. Az ajándékom. De nem csak a tető a fejed fölé. Ez a lehetőség is – hogy újrakezdj, méltósággal, biztonságban. A nevemet nem tudod, és nem is kell tudnod. Csak azt akartam, hogy tudd: léteznek még jó emberek. Egyszer én is ugyanitt álltam, a semmi közepén, hat testvérrel. Ma visszaadok abból, amit kaptam.
A hűtő tele van. A szekrényben ruhák vannak nektek. A gyerekek szobái készen várják őket. És ha egyszer úgy érzed, van időd és erőd, nyisd ki a nappali szekrényben lévő dobozt. Ott van egy újabb lehetőség.
Üdvözlettel: Egy barát
A levél olvasása közben elakadt a lélegzetem. A kezem remegett. Liza odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
– Anya… sírsz?
– Nem, kicsim. Ez… örömkönny – suttogtam.
A gyerekek már futkároztak a házban, minden szobában sikongatás és kacagás hallatszott. A nappaliban a szekrény valóban ott állt, benne egy zárt kartondoboz.
– Anya, mi van benne? – kérdezte Balázs.
– Nem tudom – válaszoltam. – De most előbb hadd nézzem meg a fürdőt. Ha ott is rend van, akkor ez tényleg egy álom.
A fürdő szép volt. Meleg csempe, tiszta zuhanyzó, vadonatúj törölközők.
A nappaliba visszatérve leültem a kanapéra. A doboz még mindig ott volt. Hosszan néztem rá. Végül úgy döntöttem: még nem nyitom ki. Előbb élvezni akartam azt, hogy van hová leülni. Van hol otthon lenni.
– Anyaaaa! A hűtőben van torta! – kiáltott Dani, a középső fiam.
– Komolyan?
– Igen! És húsleves! És túrórudi! – jött a válasz kórusban.
Nevettem. Úgy, ahogy régóta nem.
De a fejemben egyetlen gondolat visszhangzott:
„Ott van egy újabb lehetőség…”
A gyerekek még mindig a ház minden sarkát felfedezték. A fiúk már a kertben fociztak egy odakészített labdával, Liza és Lilla a szobájukat rendezték be. Közben én ott ültem a nappaliban, a zárt kartondoboz előtt. Olyan volt, mint egy varázsdoboz: tudtam, hogy valami fontos dolog lapul benne, de féltem is, hogy mi lehet az.
– Anya, kinyitod? – kérdezte halkan Liza, aki észrevétlenül mellém ült.
– Most már igen – feleltem, és mély levegőt vettem.
Lassan leemeltem a tetejét. A dobozban több dolog is volt: egy fehér boríték, egy tablet, egy fényképkeret és egy keményfedeles dosszié.
Elsőként a borítékot bontottam fel. Ez állt benne:
„Ha ezt a levelet olvasod, már beléptél az új életedbe.
A tabletben egy program található, ami segít neked elindítani a saját vállalkozásodat. Igen, jól olvasod. Tehetséges vagy, Ági, és most végre lehetőséged is van. A program oktatóvideókból, gyakorlati útmutatókból és egy kezdőtőkét biztosító számlából áll.
A dossziéban megtalálod a vállalkozás indításához szükséges összes dokumentumot előkészítve – csak alá kell írnod őket. A fényképen pedig én vagyok – gyerekként. Talán emlékeztet majd arra, hogy a legnehezebb kezdetekből is születhet valami gyönyörű.
Ne félj. Csináld. Magadért. És a gyerekeidért.
A ház nemcsak menedék – hanem indulópont is.
Egy barát.”
Könny szökött a szemembe. Egy ismeretlen ember nemcsak házat adott nekem, hanem jövőt is. Esélyt, hogy ne mások jóindulatából éljek, hanem saját erőből.
Liza óvatosan a kezembe vette a fényképet. Egy kócos hajú kisfiú nézett vissza ránk mosolyogva. Az arca ismeretlen volt, de valami a tekintetében… mintha mégis ismerős lett volna. Talán mert ugyanazt a küzdést láttam benne, amit magamban hordtam évek óta.
– Anya… mit jelent ez? – kérdezte halkan a lányom.
– Azt, hogy most rajtunk a sor – válaszoltam. – Hogy ne csak túléljünk… hanem éljünk is.
Kinyitottam a dossziét. Minden irat tökéletesen elő volt készítve, még a nevem is ki volt nyomtatva. A vállalkozás neve: „Újrakezdés – Háztartási segítség és gyerekfelügyelet.”
Pont, amit tudok. Amit évek óta csinálok – másoknak. Most végre a saját nevem alatt.
Később, este, miután minden gyerek elaludt – Liza kivételével, aki mindig szeretett „éjszakázni” velem –, bekapcsoltam a tabletet. A képernyőn az első mondat jelent meg:
„Üdvözlünk, Ági! Vágjunk bele!”
Liza rám nézett.
– Félsz?
– Persze. De már nem úgy, mint régen. Ez most jóféle félelem. Tudod, az, amitől nem görcsöl a gyomrod, hanem szárnyakat ad.
Ő bólintott, aztán suttogva megkérdezte:
– Anya, mi lesz, ha egyszer megtudjuk, ki volt az a barát?
Elmosolyodtam, és megsimogattam a haját.
– Akkor megköszönjük neki. Vagy visszaadjuk másnak, amit kaptunk.
És így indult újra Ági és hat gyermeke élete. Nem könnyen. Nem varázsütésre. De szívvel, reménnyel és egy tito
