A hideg minden résen beszivárgott, végigcsorgott a padlón, és a ruhája alá kúszott, amitől Ványa összezsugorodott.
A garázs sarkában egy kopott kanapén ült, egy régi plüssnyuszit bújva. A betonpadló jeges és nyirkos volt, a rozsdás falak pedig mintha minden mozdulatát figyelték volna, mintha életre keltek volna. A sarokban dobozok, szerszámok és néhány kanna valami ismeretlen folyadékkal volt felhalmozva. A levegőben gépolaj, nedvesség és valami más kellemetlen, édes és nyúlós szag terjengett.
Ványa felnézett az anyjára. Anya a kinyitott utazótáskák fölé hajolt, átnézte a tartalmukat, és a homlokát ráncolta. A dolgokat sietve pakolták össze – kaotikusan, gyűrötten, szinte alaktalanul. A garázs falain túlról alig észrevehető zaj hallatszott: léptek, beszélgetésfoszlányok. A garázsszövetkezet élt a maga életét – valaki autót javított, valaki a motor bömbölése fölött beszélgetett, valaki a dobozok fémajtói között csapkodott.
– Anya, miért élünk most a garázsban? – kérdezte a fiú halkan.
Anya összerezzent, találkozva a fia tekintetével.
Szürke szeme tele volt aggodalommal és értetlenséggel. Még tegnap aludt el a hangulatos szobájában, ahol puha takaróval betakarva autókkal volt tele, ma pedig itt találta magát, szerszámok és benzinfoltok között, egy régi kockás plédbe burkolózva.
Tétovázott, kereste a szavakat. Hogyan magyarázza el egy ötévesnek, hogy most itt van az otthonuk? Hogy a lakás, ahol született, már nem az övék? Hogy az apjuk egyszerűen eltűnt, űrt és problémákat hagyva maga után?
– Ez csak átmeneti, Vanechka – mondta végül, és igyekezett, hogy a hangja magabiztos legyen. – Egy darabig itt fogunk élni.
– És amikor hazaérünk?
A lány nem válaszolt, továbbra is a táskái között turkált, hogy elkerülje a férfi tekintetét.
Ványa elfordult, és a plafont bámulta. A mennyezet alatti izzó alig világított, halvány sárga fényt szórt. A garázsajtó zárva volt, de az utcai lámpák szürke fénye átsütött az alatta lévő keskeny résen. A fiú szorosabban magához szorította a nyulat.
– Fázom – suttogta.
Anya felegyenesedett, és a fia felé fordult. A szemét csípte a fáradtság és a reménytelenség. A szíve összeszorult a gondolatra, hogy a gyermeke kénytelen ebben a hideg garázsban ülni, és ő semmit sem tehet ellene.
– Gyere ide hozzám – kiáltotta.
Lecsúszott a kanapéról, és odajött. Az ölébe ültette, és rávetett egy régi kabátot.
– Anya, apa jön?
Anya lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
– Nem tudom, Ványa.
Egy pillanatig gondolkodott, aztán komolyan megkérdezte:
– Szeret minket?
Ez a kérdés fájdalmasan érintette a lányt. Anya még meg is fulladt, de gyorsan összeszedte magát. A gyerekek mindig azt hiszik, hogy a szüleik szeretik őket, bármi történjék is. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy a szeretet nem csak szavakból áll, hanem tettekből is? Hogy apa azért ment el, mert így akarta, nem pedig azért, mert szereti őket?
– Aludj, kicsim – volt minden, amit mondani tudott. – Holnap egy új nap lesz.
Ványa engedelmesen bólintott, de mielőtt lehunyta volna a szemét, halkan hozzátette:
– Tűnjünk el innen. Nem tetszik nekem itt.
Anya végigsimított a tenyerével a haján.
– Úgy lesz, Vanechka… úgy lesz.
Anya a plafont bámulva feküdt, képtelen volt elaludni. Hideg volt a garázsban, a két régi kockás pléd ellenére, amivel betakarta magát és a fiát. Ványa az oldala alatt összegömbölyödve aludt. A légzése egyenletes volt, de időről időre megremegett álmában, mintha még álmélkodásában is fázna.
Odakint dörrenés hallatszott – valaki becsapta a kocsiajtót, aztán hangok. A garázsszövetkezet még éjszaka sem ismert nyugalmat. Emberek jöttek-mentek, néhányan talán éjszakára is maradtak. Meddig kell még így élnie? Egy hétig? Egy hónapig? Egy évig?
Összeszorította a fogát, visszatartotta a könnyeit.
Minden túl gyorsan történt.
Néhány hónappal ezelőtt Anya még egy átlagos nő volt, akinek egyszerű élete volt. Pénztárosként dolgozott egy boltban, nem szőtt nagyszabású terveket – csak élt, nevelte a fiát, gondoskodott a házról. A férje, Andrej egy autószervizben dolgozott, jól keresett, de az utóbbi hat hónapban későn, fáradtan és ingerülten jött haza.
– Már megint ostobaságokra költi a pénzt? – mondta, amikor észrevette Ványa új pulóverét.
– Szüksége van ruhákra. Felnő – mentegetőzött Anya.
– Spórolnod kell a pénzzel. Nem érted, én a jövőbe fektetek be!
„A jövőbe.” Ez a szó volt az oka a végtelen veszekedéseiknek. Beszélt néhány kilátásról, megígérte, hogy hamarosan minden jobbra fordul, de a család pénze csak kevesebb lett. Minden az ő „projektjeire” ment.
Nem is vette észre, hogy ez hazugság.
Egy reggel, amikor munkába készült, telefonhívást hallott. Egy ismeretlen hang közölte, hogy a lakás, ahol laktak, már nem az övék.
– Hogyhogy? – Kérdezte remegő hangon.
– Már eladták. Az új tulajdonos követelte, hogy három napon belül ürítsék ki a helyiséget.
Anya nem volt hajlandó ezt elhinni. Körbejárta a szobát, próbálta felhívni Andrejt, de az nem vette fel. Újra és újra hívta, amíg rá nem jött: a férfi eltűnt.
A férje, a gyermeke apja egyszerűen elhagyta őket.
A következő napok homályosan repültek el. Körbe-körbe járt, hogy kiderítse, hogyan történhetett ez. Elmagyarázták neki, hogy a lakás a férjére volt bejegyezve, és neki minden joga megvan ahhoz, hogy rendelkezzen vele. Neki nem voltak törvényes jogai.
Három nappal később az új tulajdonosok álltak az ajtóban. Az öltönyös férfi hidegen nézett rá.
– Rengeteg időt adtunk magának.
Nem tudta elhinni, hogy úgy rúgják ki a saját otthonából, mint egy nem kívánt vendéget.
És akkor kezdődött az élet a garázsban.
– Anya, ébren vagy? – Ványa halk hangja kizökkentette a gondolataiból.
Anya a fia felé fordult. A félhomályban a szeme túl komolynak tűnt egy ötéveshez képest.
– Aludj, kicsim!
– Te sírsz?
Anya végigsimított a kezével az arcán. Az arca nedves volt.
– Nem, persze, hogy nem. Csak fáradt vagyok.
Ványa elgondolkodva nézett rá.
– Anya, találunk majd új otthont?
– Találunk.
A hangja magabiztosan szólt, bár meglepte saját elszántsága.
Igen, meg fogják találni. Mert nincs más választásunk.
A garázs egy élő organizmus volt. Napközben a hely nyüzsgött a járó motorok hangjától, a szerszámok csattogásától, a beszélgetésfoszlányoktól. A levegőben benzin, olaj és cigarettafüst szaga terjengett. Az emberek jöttek-mentek, észre sem vették a régi dobozok között kuporgó gyerekkel teli nőt.
Anya igyekezett feltűnés nélkül maradni, amikor zsíros overallos férfiak mentek el mellette. Itt láthatatlannak érezte magát. Senki sem figyelt rá, senki sem ajánlott segítséget.
De neki nem volt szüksége segítségre.
Hátát a hideg falnak támasztva ült, és a telefonját lapozgatta. Az utolsó pénzét is élelmiszerre és a garázsban lévő hely kifizetésére költötte. A főbérlő, apja régi ismerőse, azt mondta, maradhat, „amíg nem találsz kiutat”. De Anya tudta, hogy a „amíg” hosszú idő lehet.
Ványa mellette ült, és egy kartonlapra rajzolt. Nem panaszkodott. Nem kérdezte, mikor jönnek haza. Csak várt.
Anya a kiutat kereste. A régi elérhetőségeit böngészve rábukkant Léna telefonszámára. Együtt dolgozott vele a boltban, aztán a könyvelésbe ment. Talán tudott az üres állásokról?
Anya tárcsázta a számot. A csengőhang végtelenül elhúzódott, és már éppen eldobta volna a hívást, amikor meghallotta a választ.
– Halló?
– Lena, szia… Anya vagyok, emlékszel rám?
– Persze, hogy emlékszem! Hogy vagy? Hogy van Ványa?
Anya megszorította a telefont.
– Léna, szükségem van egy állásra. Bármire. Talán van valamid? Vagy tudsz ajánlani valakit?
Csend volt a telefonban.
– Anya, mindannyian be vagyunk táblázva… de majd körbekérdezősködöm. Megígérem.
– Köszönöm. Köszönöm.
– Hogy vagy?
– Jól vagyok – mondta a lány.
Nem tudott igazat mondani.
Este, amikor a zaj a garázsban kezdett alábbhagyni, Anya lefektette Ványát a kanapéra, és betakarta egy pléddel. Aztán leült mellé, átkarolta a térdét, és a falat bámulta.
Holnap újra munkát kellett keresnie. Telefonálni, hirdetéseket írni. A boltban, ahol korábban dolgozott, nem volt üres állás. A többiek is elutasították – nekik tapasztalt alkalmazottakra volt szükségük, ő pedig az elmúlt években csak csekkeket lyukasztott.
El kell tűnnie innen. Nem számít, mi történt.
Anya a garázsszövetkezet nyilvános vécéjének koszos tükre előtt állt. A víz vékony csobogásban folyt, jegesen és szúrósan. Gyorsan megmosta az arcát, megigazította a haját, lerázta a port a kabátjáról. A tükörkép fáradtságot mutatott, a szemében pedig végtelen küzdelmet.
A mai nap másképp alakult volna.
Rábukkant egy hirdetésre: „Könyvelőasszisztenst keresünk, tapasztalat nem szükséges”. A fizetés nem volt sok, de legalább annyit fizetett, hogy ki tudott volna bérelni egy szobát.
– Anya, hová mész? – Ványa, aki még mindig nem volt teljesen ébren, a kanapéról nézett rá.
– Egy megbeszélésre. Te meg itt maradsz. Vitya bácsi majd vigyáz rád.
Vitya, a garázs tulajdonosa – egy hatvanas éveiben járó, mindig gázolaj- és dohányszagú férfi – némán bólintott. Kimaradt a lány dolgaiból, nem kérdezett feleslegesen, de szerény díjért megengedte, hogy itt maradjanak.
– Gyors leszek – ígérte Anya, megcsókolta a fia feje búbját, és kiment.
Az irodában meleg volt, és kávéillat terjengett a levegőben. Az íróasztalnál egy nő ült – Szvetlana Anatolijevna, a főkönyvelő. Alaposan tanulmányozta Anját.
– Van valamilyen munkatapasztalata?
– Pénztárosként dolgoztam egy boltban. Számokkal foglalkozom, gyorsan tanulok.
– Itt bonyolultabb lesz – motyogta Szvetlana, és egy tollat forgatott a kezében.
– Készen állok a tanulásra.
– A fizetés kicsi.
– Dolgoznom kell.
A nő figyelmesen nézett rá, aztán bólintott.
– Hétfőn kezdesz.
Anya alig tudta visszafogni a remegést a hangjában.
– Köszönöm.
Amikor visszatért a garázsba, leült Ványa mellé, és megölelte.
– Anya, berendezkedtél már?
A lány bólintott.
– Igen, Vanecska. Hamarosan beköltözünk.
A fia szorosan belekapaszkodott, arcát a vállába rejtette.
Anya lehunyta a szemét. Ez még csak a kezdet volt. De tudta, hogy most már minden más lesz. Most már nem maradnának többé abban a garázsban.
